Figyeljük csak meg, mi történik a 3. versszakban! Zrínyi nem védelmezi a magyarságot a sors vádjai ellen, nem mentegetőzik, ahogy logikus lenne, hanem még a sors vádjainál is keményebb vádat fogalmaz meg:
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
A versszak úgy indul, mintha Zrínyi vitatkozni akarna: újra megszólítja a sorsot, szánalmát kéri (akárcsak a Himnuszban, a könyörgő másodszorra már nem áldást, csak szánalmat kér), s érvel, hogy miért szánja meg a sors a hazát.
„Te rendelél áldást neki”, mondja, amivel visszautal a 2. versszak első sorára (ahol a sors azt mondta: „Áldást adék”). Gyakorlatilag megismétli a sors szavait, újrafogalmazza ugyanazt.
Innentől azonban nem az jön, amit várnánk. Logikus lenne, hogy Zrínyi cáfolja azt, amivel a sors a magyarságot vádolja (gyávaság), hogy védőbeszédet mondjon a nemzetért (ahogy a Himnusz beszélője teszi).
Ehelyett megerősíti a sors állításait, és ő maga is vádolni kezdi a magyarokat: „a vad csoport, mely rá dühödve támad, / Kiket nevelt, öngyermeki.”
Ez a vád a vers kulcsmondata. Kölcsey több módon is kihangsúlyozza: egyrészt kettőspont áll előtte, ami pillanatnyi szünetet teremt, s ezzel előkészít rá minket, hogy fontos megállapítás következik. Másrészt a legfontosabb szó, az „öngyermeki” a mondat legvégére kerül, s ezáltal is hangsúlyossá válik.
Miért is fontos ez a szó? Ez a szó ad választ arra a kérdésre, ami már a vers eleje óta feszít minket: hogy milyen veszély fenyegeti a hazát. Eddig úgy tűnt, külső támadástól kell tartani, de itt most világossá válik, hogy sokkal rosszabb a helyzet. A baj velünk van, belső veszély fenyeget.
A „magzatok” azért képtelenek a haza védelmére, mert önmaguk ellen kéne megvédeniük a hazát! Ettől aztán a vád sokkal súlyosabbá válik: már nem egyszerű gyávaság a nemzet bűne, hanem hazaárulás.
A Himnusz 5. versszakában Kölcsey már kimondta egyszer, hogy saját fiai támadtak a haza ellen: itt ugyanaz a gondolat ismétlődik, de sokkal keserűbben, kétségbeesettebben.
Adott egy ország, amelyet saját lakói is támadnak, és nincs, aki segítse. Ennek a képnek van valósághitele, hiszen egy ország bizonyos ideig akkor is fennmarad, ha népe, illetve irányítói semmit sem tesznek védelmezésére, sőt, pusztítják, gyengítik, és a külső ellenség mellett belső bajoktól is szenved.
Persze, mint tudjuk, a vers mögött nem egy konkrét politikai esemény áll. Kölcsey saját tapasztalataiból levonta az erkölcsi következtetést és általánosított.
Súlyos lelki megrázkódtatását jól érzékeltetik a következő, valósággal bibliai átokként ható sorok:
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Zrínyi szerepében büntetést kér a sorstól a bűnösökre, de már nem a nemesi nemzet-ideológia, hanem az egész emberiség nevében: „Taposd el a fajt” (a magyarokat), „rút szennyét nememnek” (az emberi nem rút szennyét). Ha így értelmezzük, akkor az egész magyarságot átkozza meg Kölcsey.
De az is lehet, hogy az átokkal csak a nemességet sújtja: „rút szennyét nememnek”, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy „nemzetségemnek”, azaz a nemesi nemzetet is értheti rajta.
Mivel a korabeli politikai élet irányítója a nemesség volt, a nemességre hárult a feladat, hogy a haza sorsával törődjön, a nemességnek lett volna kötelessége megvédeni az országot. Ugyanakkor Kölcsey nem gyűlöletből ostorozza a nemességet, hiszen ő maga is ehhez a társadalmi réteghez tartozott. Ugyanúgy szeretetből és féltésből ostorozta a magyarságot, ahogy majd később Ady.
Láthatjuk tehát, hogy míg a 2. versszak még az 1830-as Zrínyi dala szintjén állt, itt a 3. versszakban nagyot ugrottunk gondolatilag előre: mintha 8 év keserű tapasztalata játszódott volna le Kölcseyben a két strófa között.
A lelki válság is érthető: a költőnek szinte ketté kell szakadnia, hiszen ő maga is a bűnös magyarsághoz és a kárhoztatott nemességhez tartozik. Emberségéhez, elveihez akar hű lenni, vagy osztályához és nemzetéhez? Mert mindkettőhöz egyszerre nem lehet. Ha egyikhez ragaszkodik, akkor a másiknak a pusztulását kell kívánnia.
Ráadásul az anya és gyermekei = a haza és népe azonosítás is tarthatatlanná válik, hiszen a költő úgy kíván halált a gyermekekre, hogy közben az anya életben maradjon:
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Kérdés, hogy lehetséges-e a kettő szétválasztása? Ha igen, akkor mégiscsak megtörténhetne a feloldódás (és a konvencionális módon zárulna a vers), ez lehetne a kivezető út.
A költő abban bízik, hogy születhetnek még a hazának jobb fiai, akik szeretik, megbecsülik és megvédik. De csak feltételes módot használ („…teremnek / Tán jobb fiak, s védvén állják körűl”), hiszen egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, ez csak halvány remény.
Aztán még ez a remény is elszáll. Ugyanis amit a versbeli Zrínyi kér a sorstól, az lehetetlen: a haza nem létezhet fiai nélkül.
Míg az anya életben maradhat, ha gyermeke meghal, Magyarország nem maradhat életben, ha a magyarok kipusztulnak.
Ezt Kölcsey is tudja. Ha végleg leszámol a nemzettel, akkor leszámol a hazával is. Ez a felismerés lappang a 3. strófa vége és a 4. strófa eleje között.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
Egy csodálatos vers lenyűgözően világos elemzése, félelmetes áthallásokkal mai korunkra. Olyan érzést kelt, mintha az utolsó sorok éppen most válnának valóra a nemzetvesztő vezetés, a gyáva, elpuhult, lebutított köznép, az „értelmiség” (nemesség?) árulása, és a „máskeblü nép” nyomulása következményeként.
Remélem, nincs igazad, már ami a jelenre való áthallásokat illeti. Az elemzésben nincs ilyesmi, azt hiszem, nem is szabad a jelenből kiindulva „visszamenőleg” elemezni.
De nem tudom, mit gondolhat saját honfitársairól az, aki „gyáva, elpuhult és lebutított köznépnek” nevezi a magyarságot… Az értelmiség árulása pedig, hát nem tudom, kire gondolsz, de nagyon is megosztott a magyar értelmiség nézetem szerint. Nem lehet egységesen árulónak nevezni. Meg aztán az áruló elég kemény szó arra, hogy valaki nem ért egyet veled. Óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel.
Nemzetvesztő vezetés? Hát ha nem vetted volna észre, pont arról szól a jelenkor küzdelme, hogy nemzethalál ne legyen. A XIX. században még nem tudták, de nemcsak „máskeblű” népek inváziója folytán lehetséges a nemzethalál, hanem pusztán demográfiailag is.
Szerencsére az, hogy látszólag minden együtt van ma a nemzethelálhoz, nem jelenti, hogy a nemzethalál be is következik. Sok nagyon nehéz korszakot átvészelt már a magyarság, 500 éven át folyamatosan lehetett volna kongatni a vészharangot, hogy kiveszünk, végünk van, és mégis itt vagyunk. Szóval remélem, hogy nincs és nem is lesz neked igazad.