A cím értelmezése – Miért éppen Zrínyi?
A vers csak Kölcsey halála után, 1840-ben jelent meg a Versek című kötetben.
Az előzmény, a Zrínyi dala 1830-ban nyaralás közben, Szobráncon keletkezett (emiatt kezdetben Szobránci dal címen emlegették a költő barátai). Kölcsey kéziratán nem szerepel a vers címe, így később hol Zrínyi énekeként, hol Zrínyi dalaként jelent meg (ki, mikor és miért kapcsolta Zrínyi nevét a vershez, nem tudjuk).
A Zrínyi második éneke esetében viszont már maga Kölcsey adta a címet, mintegy utólag szentesítve az első Zrínyi-vers címét is. Tehát vagy ő választotta Zrínyit, vagy minimum beleegyezett a választásba.
De miért éppen Zrínyi? Kölcsey tisztelete Zrínyi Miklós iránt más műveiben is megfigyelhető: tanulmányokat, esszéket írt róla, de más verseiben, pl. a Vanitatum vanitasban is felbukkan a neve („Zrínyi Miklós szent pora”).
Szerinte az elődök közül Zrínyi képviselte leginkább a magyar hazafias-heroikus erkölcsiséget.
Tény az, hogy költőként és politikusként is hasonló nézeteket vallott, mint a Szigeti veszedelem szerzője, ugyanakkor – akárcsak a Himnusz esetében – a cenzúra miatt az is fontos volt, hogy a vers idejét a költő a múltba helyezze, méghozzá a régmúltba. Miért a régmúltba?
Azért, mert a török idők Kölcsey korában már történelemnek számítottak, ellenben egy olyan név például, mint Rákóczi Ferencé, még mindig negatívan csengett a cenzorok fülében. (A Rákóczi-szabadságharc emléke még friss volt, ráadásul akik ellen Rákóczi harcolt, azok most is hatalmon voltak és most is ellenség voltak.)
Olyan történelmi alakot, aki a Habsburgok ellen harcolt, nem választhatott Kölcsey, mert akkor a vers nem megy át a cenzúrán.
A vers műfaja: lírai dialógus vagy drámai monológ?
A párbeszédes formájú versben Zrínyi és a sors vitatkozik egymással: az egyik értelmezés szerint Kölcsey Zrínyi alakja mögé bújtatja el saját személyiségét, így a mű lényegében egy lírai dialógus.
Ez esetben egy szubjektív és egy külső, objektív erő áll szemben egymással: egy emberi lény és egy ember fölötti lény (a sors), s az utóbbi megfellebbezhetetlen ítéletet mond ki. Kölcsey könyörög a haza megmaradásáért, a sors pedig ezt a kérést elutasítja.
Van azonban olyan értelmezés is, amely szerint a vers nem annyira lírai dialógus, mint inkább drámai monológ.
Azért drámai, mert két „szereplő” beszél a versben, ám mégsem párbeszédről van szó, hanem monológról, mivel mindkét beszélő érezhetően ugyanannak a személynek (a költőnek) a gondolatait mondja ki és a költő érzelmeit közvetíti.
Így tehát egyik beszélő sem „objektív”, mindkettő Kölcsey, aki két külön szereplőbe vetítette ki magát (önkivetítés), mivel egymásnak ellentmondó gondolatai, érzelmei voltak a haza témája kapcsán.
A lelki válságtól szenvedő, meditáló, vívódó költő tehát egy meghasonlott lelkiállapotot akart kifejezni a versben, ezért bújt kettős szerepbe: a Magyarországot halálra ítélő sors ugyanúgy ő, mint Zrínyi (vagy ha tetszik, a Hazafi, a Költő).
Nem arról van szó tehát, hogy Kölcsey könyörög, a sors pedig elutasítja a kérését: a párbeszédes forma ellenére a vers nem valódi dialógus, hanem egy belső vita, vagyis monológ, amelyben a költő önmagával, saját reményeivel és félelmeivel vitatkozik.
Ezt az értelmezést támasztja alá az a tény is, hogy Kölcsey nem egy jelenetet írt meg a versben: nincs szituáció és nem jelölte a dialógust idézőjelek használatával, ahogy más verseiben – ahol valóban dialógust akart írni – megtette (pl. az Igazság c. versben). A versnek nincs külső tere és ideje sem, ugyanis az egész vita a lélekben zajlik.
Maguk a szereplők is elmosódottak: ha Zrínyi neve nem szerepelne a címben, eszünkbe sem jutna, hogy ő a vers egyik beszélője. A sors szó pedig nincs nagy kezdőbetűvel írva, pedig Kölcsey a megszemélyesített elvont fogalmakat nagy kezdőbetűvel szokta írni (pl. Fantázia, Szabadság, Igazság).
Mindennek az az oka, hogy a költő sem Zrínyit, sem a sorsot nem akarta elkülöníteni önmagától: mindkettő ő maga, teljesen azonosul mindkét szereppel.
A vers hangneme, szerkezete, verselése
Ugyanakkor, bár a két beszélő lelkiállapota azonos, a hangnemük nagyon is eltér. Zrínyi hangja elégikus, vallásos-patetikus, sóhajszerű könyörgés, a sors hangja szentenciózus, számonkérő és ítélkező. Ez a hangnem-váltakozás az oka, hogy a két szerep jól elkülönül egymástól.
Azt is azonnal észre lehet venni, hogy egy-egy megszólalás egy versszak erejéig tart, és mindkét beszélő kétszer szólal meg. A páratlan versszakok (1. és 3. strófa) Zrínyi, a páros versszakok (2. és 4. strófa) a sors szólamai.
Ezt a tagolást Kölcsey a vers strófaszerkezetében is érvényre juttatta. Az egyes strófákat az utolsó sor ritmikailag is lezárja: a nyolcsoros versszakokban végig öt és feles, valamint négyes jambusok váltakoznak, de az utolsó sorban egy ötös jambus van. Ennek megfelelően változik a szótagszám is: 11 szótagos és 8 szótagos sorok váltakozása után a strófát egy 10 szótagos sor zárja le. Rímei keresztrímek.
A dialógus-jelleget és a monológ-jelleget tehát állandóan egymásba játszatja a költő.
A lényegi mondanivalót a strófák végén helyezi el s ezáltal kihangsúlyozza. A Zrínyi-versszakok utolsó két sora egy-egy kérést, a sors-versszakok vége egy-egy szentenciaszerű, tömör ítéletet fogalmaz meg.
Nemcsak időmértékesen, hanem ütemhangsúlyosan is ritmizálható a költemény, azaz szimultán verselésű.
A vershez kapcsolható stílusirányzatok
A mű felépítése szabályos, racionális, világosan áttekinthető, mondanivalója is egyértelmű, mindez klasszicista törekvéseket mutat. Szintén klasszicista a verselés, a jambikus sorok és a keresztrímek kimért pontossága.
Az ellentétek és túlzások, valamint a szenvedélyesség, a végletesség, a zaklatott képek, az érzelmi telítettség, az időnként ellágyuló, érzelmileg hullámzó hangvétel azonban erősen a romantikához kötik a verset.
Vannak képei, amelyek nem is romantikusak, hanem már-már szentimentálisak, pl. „Vérkönnyel ázva nyög feléd”, „kies határa”, „ki bájkörébe lép”).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Egy csodálatos vers lenyűgözően világos elemzése, félelmetes áthallásokkal mai korunkra. Olyan érzést kelt, mintha az utolsó sorok éppen most válnának valóra a nemzetvesztő vezetés, a gyáva, elpuhult, lebutított köznép, az „értelmiség” (nemesség?) árulása, és a „máskeblü nép” nyomulása következményeként.
Remélem, nincs igazad, már ami a jelenre való áthallásokat illeti. Az elemzésben nincs ilyesmi, azt hiszem, nem is szabad a jelenből kiindulva „visszamenőleg” elemezni.
De nem tudom, mit gondolhat saját honfitársairól az, aki „gyáva, elpuhult és lebutított köznépnek” nevezi a magyarságot… Az értelmiség árulása pedig, hát nem tudom, kire gondolsz, de nagyon is megosztott a magyar értelmiség nézetem szerint. Nem lehet egységesen árulónak nevezni. Meg aztán az áruló elég kemény szó arra, hogy valaki nem ért egyet veled. Óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel.
Nemzetvesztő vezetés? Hát ha nem vetted volna észre, pont arról szól a jelenkor küzdelme, hogy nemzethalál ne legyen. A XIX. században még nem tudták, de nemcsak „máskeblű” népek inváziója folytán lehetséges a nemzethalál, hanem pusztán demográfiailag is.
Szerencsére az, hogy látszólag minden együtt van ma a nemzethelálhoz, nem jelenti, hogy a nemzethalál be is következik. Sok nagyon nehéz korszakot átvészelt már a magyarság, 500 éven át folyamatosan lehetett volna kongatni a vészharangot, hogy kiveszünk, végünk van, és mégis itt vagyunk. Szóval remélem, hogy nincs és nem is lesz neked igazad.