A vers értelmezése
A sors megszólításával és fohászkodással indul a vers. A költő ugyanolyan kérlelő, esdeklő hangon szólal meg, mint a Himnuszban, de míg a Himnuszban Istenhez könyörgött, addig itt Zrínyi nevében a sorshoz könyörög:
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mi a jelentősége annak, hogy Isten vagy sors-e a megszólított? Ez azért fontos különbség, mert míg Isten jóságos, irgalmas és megbocsátó, ezért vezekléssel ki lehet engesztelni, addig a sors kérlelhetetlen, rideg és engesztelhetetlen.
Ez a sors nem más, mint az antik görög-római mitológiából ismert Végzet, amely nemcsak az embereknek, hanem még az isteneknek is fölötte áll. Könyörtelen, szenvtelen, konok szabályszerűségek alapján működő történelemformáló erőről van szó tehát, amelynek döntései kijátszhatatlanok, megfellebbezhetetlenek.
Érdekes, hogy a vers két korai szövegváltozatában sors helyett még Isten állt, akár a Himnuszban… Azzal, hogy Istent sorsra cserélte, Kölcsey a vers lényegét változtatta meg: ezáltal lett ugyanis a nemzethalál kérdése befejezett tény. Isten megbocsáthatott volna, a sors nem fog. Hogy miért nem?
Bár a versben megszemélyesítve jelenik meg, a sors valójában nem személy, hanem a történelem folyamata, egy megváltoztathatatlan törvény vagy alapelv, amely alól nincs kivétel, és amit nem lehet megállítani. Legfeljebb annyit tehet egy nemzet, hogy késlelteti a folyamatot, de a bekövetkezését nem tudja senki megakadályozni.
Kölcsey célja éppen ez a késleltetés: a bizonyosan bekövetkező katasztrófát szeretné a beláthatatlan jövőbe áttolni. Ehhez szükség volt a nemzet felrázására és erkölcsi feleszméltetésére, jobbik énjének előhívására. Ezt tekintette feladatának közéleti szereplőként és íróként, és mikor kudarcot vallott, belátta, hogy a versben könyörgő Zrínyi sem érheti el a célját – ezért cserélte ki Istent a sorsra. Vagyis azért, hogy a megszólított transzcendens erőnél Zrínyinek esélye se legyen.
Ezt az esélytelenséget Kölcsey azzal is érzékelteti, hogy a két beszélő szinte elbeszél egymás mellett: a hazafi (Zrínyi) csak a veszély szempontjából, a sors csak a törvény alapjáról képes nézni a dolgokat. Előbbi gyors cselekvést követel a veszély elhárítására, utóbbi szerint azonban a történelem magától mozog előre és mozgása feltartóztathatatlan. Ez a két nézet szöges ellentétben áll egymással!
Zrínyi tenni szeretne a baj ellen, a sors válaszaiból viszont az derül ki, hogy semmit se tehetünk, minden hiába. Honnan ered ez az ellentét? A reformkor felismerte: ha nem cselekszünk, elveszünk. Senki sem fog megmenteni minket, senki se fog segíteni, csak magunkra számíthatunk. Sem égi, sem földi hatalom nem fogja helyettünk megvédeni a hazánkat.
Zrínyi tehát arra kéri a sorsot, hogy óvja, irányítsa, vezesse a magyar nemzetet. A hazát megszemélyesíti, emberi cselekvéseket rendel hozzá (sír, nyög, küzd stb.). A haza szenved, de hogy mitől szenved, azt a költő még nem konkretizálja, csak a szenvedés nagyságát érzékelteti:
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
Kölcsey halmozza a metaforákat, amelyek kártékony állatokat jelenítenek meg, ezzel érzékelteti a haza mérhetetlen szenvedését. Mit juttat eszünkbe a kánya, a kígyó és a féreg képe?
A kánya a sashoz hasonló ragadozó madár, amely a magasból csap le áldozatára: erről a képről leginkább külső ellenség támadása jut eszünkbe. A kígyó a földön leskelődő, veszedelmes állat, mely az alattomosság, az áruló ellenség jelképe. A féreg pedig a bent lassan őrlő, belülről pusztító láthatatlan ellenség képzetét idézi fel.
Ez az indulat szülte, haragos felsorolás a következő sorokban elhalkul:
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
A megszemélyesített haza tehát végóráit éli: sebesült és sebére méreg ömlik. Az viszont, hogy egyedül küzd, kissé zavarba ejtő kép, mert hiszen a haza nem más, mint az ország, vagyis emberek közössége: ha az emberek elhagyják, a haza nem létezik, akkor meg hogyan küzdhet egyedül?
Ez a kép tehát valahogy irreális, de a megszemélyesítés olyan eleven, intenzív, hogy az olvasó elfogadja. Már csak azért is, mert az egész vers erre a megszemélyesítésre épül.
Az 1. strófa végén újabb fohász következik:
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Tehát fohásszal kezdődik és ér véget a versszak, mintegy keretet alkotva. A beszélő (Zrínyi) azt kéri, a sors óvja meg a nemzetet, vegye szárnyai alá, irányítsa, vezesse lépteit.
A fohászkodás azt sejteti, hogy valami kis remény mégiscsak ott bujkál a beszélőben, hogy a kérleléssel elér valamit, a sors meghallgatja.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Egy csodálatos vers lenyűgözően világos elemzése, félelmetes áthallásokkal mai korunkra. Olyan érzést kelt, mintha az utolsó sorok éppen most válnának valóra a nemzetvesztő vezetés, a gyáva, elpuhult, lebutított köznép, az „értelmiség” (nemesség?) árulása, és a „máskeblü nép” nyomulása következményeként.
Remélem, nincs igazad, már ami a jelenre való áthallásokat illeti. Az elemzésben nincs ilyesmi, azt hiszem, nem is szabad a jelenből kiindulva „visszamenőleg” elemezni.
De nem tudom, mit gondolhat saját honfitársairól az, aki „gyáva, elpuhult és lebutított köznépnek” nevezi a magyarságot… Az értelmiség árulása pedig, hát nem tudom, kire gondolsz, de nagyon is megosztott a magyar értelmiség nézetem szerint. Nem lehet egységesen árulónak nevezni. Meg aztán az áruló elég kemény szó arra, hogy valaki nem ért egyet veled. Óvatos lennék az ilyen kijelentésekkel.
Nemzetvesztő vezetés? Hát ha nem vetted volna észre, pont arról szól a jelenkor küzdelme, hogy nemzethalál ne legyen. A XIX. században még nem tudták, de nemcsak „máskeblű” népek inváziója folytán lehetséges a nemzethalál, hanem pusztán demográfiailag is.
Szerencsére az, hogy látszólag minden együtt van ma a nemzethelálhoz, nem jelenti, hogy a nemzethalál be is következik. Sok nagyon nehéz korszakot átvészelt már a magyarság, 500 éven át folyamatosan lehetett volna kongatni a vészharangot, hogy kiveszünk, végünk van, és mégis itt vagyunk. Szóval remélem, hogy nincs és nem is lesz neked igazad.