Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (elemzés)

A beszédhelyzet egy kötetlen, meghitt, bizalmas hangnemű baráti beszélgetés. A hangütés intim, bensőséges. Ez az intim légkör lehetőséget ad a lírai énnek arra, hogy kibeszélje azt, ami a lelkében van.

Ugyanakkor a másikhoz való odafordulás gesztusa nem érvényesül töretlenül a szövegben: a baráthoz való beszédet később önmegszólítás váltja fel: „Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön” – a beszélő én felidézi az élményt átélő én megvilágosodását, és megszólítja önmagát.

A beszédhelyzetre jellemző közvetlenséget, bizalmasságot már a felütésből érezni. A beszélő szerénykedő feltételes módot használ: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád”. Ez az „elmondanám” egy tétova, kissé „babráló” kezdés. Később is bizalmas a hangja, közvetlen és kérlelő: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”

Megszólítás: a lírai én megszólítja az olvasót, bensőséges kapcsolatot teremt vele, barátként szól hozzánk. Vagy úgy is értelmezhetjük, hogy egy képzeletbeli bizalmas baráthoz beszél (aki ismeri a lakását is, járt nála stb.). Ennek a barátnak mondja el hétköznapi stílusban, hogy éjszaka nem tudott aludni, ami persze a napi negyven cigaretta, a feketekávé, a napi robot és más gond következménye is lehet.

Lehangoló, kiábrándító leírást kapunk. Az álmatlanság és gond gyötörte beszélő figyelme hamarosan elterelődik önmagáról és mások, a többi ember felé fordul, akiknek otthonaiba belát szobájából a nyitott ablakon keresztül.

Sok keserűséget tapasztal maga körül: látja, hogy milyen silány az élet, az emberek csak fekszenek vízszintesen és álmokat kergetnek, s ahogy fölkelnek, ráébrednek a valóságra („ébredj a valóra”, 2. strófa) és szétszedik a ketrecüket (mert minden lakás egy ketrec).

Az ablakból figyelt emberek élete taszító, kiüresedett, sorsuk szánalomra méltó. Úgy fekszenek, mint a halottak („feldöntve és vakon, vízszintesen”), alvásuk „mindennapos agyvérszegénység”, szobájuk „doboz”, lakásuk „ketrec”. Házuk is „holtan és bután” alszik, és ha egyszer száz év után összedől, azt se lehet majd tudni róla, hogy emberek otthona volt-e vagy állatokat tartottak benne.

A célzások, a hasonlatok is olyanok, mintha nem gondolkodó emberi lényekről lenne szó, hanem állatokról, mechanikus bábokról, marionettfigurákról, amelyeket az ébresztőóra riasztó csörgése hoz majd működésbe reggel.

A puszta vegetációra lefokozott életről a lírai én T/1. személyben beszél, tehát magát is belevonja: az ő élete is ilyen. Ez a közös emberi sors. A leértékelő kifejezésekben, amiket használ, részvét is érezhető.

A „de” kötőszó után a földről az égre, felfelé siklik a tekintete, és megpillantja a tiszta hajnali égboltot. Figyeli a lassan kihunyó csillagokat, a hajnalhasadás csodáját, s valamiféle varázsos hangulatba esik („Én nem tudom, mi történt vélem akkor”).

Kilép saját világából, és maga mögött hagyva felnőtt életét átlép a gyerekkor világába, amely védettséget, biztonságot adott, és amikor még nem kellett az élet végső kérdésein töprengenie. Látomása támad, amely a hétköznapi, szürke, kiábrándító emberi élettel szemben egy égi, ünnepi, misztikus és szép életbe enged neki bepillantást.

Innentől tehát a beszélő gyermek énje a narrátor, az ő csapongó képzelete népesíti be az eget mesés lényekkel, tündérekkel, angyalokkal (a gyerekek fantáziája nem ismer korlátokat). Így lesz tele az őszi pirkadat mesével és mítosszal. Egy mennyei kastélyban tartott éjszakai farsangi bál végét látjuk, a vendégek hazafelé készülődnek, a házigazda, az ég óriása az előcsarnokban búcsúzik tőlük.

Előkelő bálozókról van szó, akik körül csupa szépséget látunk: fényárban úszó előcsarnok, csipkefátyol, csillogó fejék, arany konfettizápor, messze kéklő, pazar belépő, ékkővek, ringó, könnyű hintó stb.

A látomássor végén jön a helyzetrögzítés: a gyerek szájtátva ámul-bámul, és föl-fölkiált a boldogságtól. Nagy titkot fedezett most fel: „…az égbe bál van, minden este bál van”.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!