A negyedik tartomány a világegyetem, a kozmosz titkai, a fényes égbolt, a világűr végtelenje. A világegyetem szépsége is az életszeretet ünnepe a lírai én számára. A halál küszöbén álló költő eljutott az élet csodájának, örök értékének felismeréséhez, így megvalósult az, amiért a kezdő sorokban fohászkodott (nem kívánt mást, „csak az élet örök kincsébe hinni / s a semmiség előtt még újra lenni”).
A megtalált kincs birtokában azonban még nehezebb neki itt hagyni az életet, még nehezebb végső búcsút venni ettől a szép világtól és a szerelemtől. A zárlatban az elmúlás, a rohanó idő ellen lázad és segítségért könyörög, mert nem szeretne még meghalni: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éjen és homályon át.”
Élni akar, hiszen most találta meg a kincset, a halál küszöbén (a kincset, amit már a Boldog, szomorú dalban is keresett: „nincs meg a kincs, mire vágytam”).
A Szeptemberi áhítat 10-11 szótagos, változó hosszúságú sorokból és strófákból áll. A költő többnyire páros rímeket alkalmaz, de a keresztrím is gyakori, sőt, van benne két tündéri, „kancsal” rím is (pl. szőlő – szóló). A rímek játékossága az élet vidámságát, gazdagságát, idilli voltát érzékelteti.
Ebből a versből is kitetszik, hogy a hasonló sorsú, szintén rákbeteg Babits Mihállyal szemben Kosztolányi Dezső egészen más gondolatokat fogalmazott meg a halál küszöbén. Babits költői magatartása alapvetően a morálról, a küldetés vállalásáról, a kötelességtudatról szól (ezért mondjuk, hogy Babits ún. homo moralis volt). Élete végén visszatalál az istenhithez is.
Kosztolányi eszménye ezzel szemben kizárólag az esztétikum, a szépség (ő homo estheticus). Neki nincs küldetéstudata, elzárkózik a politikától, a közélettől, nem vállal magára terhes kötelességeket, feladatokat, és Istenben sem hisz. Az ő istene az élet és a szépség szeretete, ezekhez zeng imát, fohászt, himnuszt.
Kosztolányi nem akar az életének magán a létezésen túlmutató értelmet adni, nem kutatja az élet okát és értelmét úgy, mint Babits, aki úgy érezte, hogy beteljesítendő sorsa, feladata van a földön. Kosztolányi szerint az élet akkor is csodálatos, ha nincsen célja („Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül”). Nem kell, hogy célja, értelme legyen.
Babits élete vége felé lassanként belenyugodott a halál gondolatába (amire Kosztolányi soha nem lett volna képes), és már csak erőre vágyott, hogy méltósággal tudjon szembenézni a halállal („Te jól tudod… mit ér az élet… / S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.” Balázsolás). Számvetést készített, és megállapította, hogy sok munkája marad befejezetlen (Ősz és tavasz között).
Kosztolányi nem gyötri magát olyan gondolatokkal, hogy halála után mi marad utána, hogy mit tett le az asztalra, volt-e értelme megszületnie. Ő legfeljebb olyan kérdéseket tesz fel, hogy miért ilyen gyönyörű ez a világ, és ki hozta létre ezt a gyönyörű világot és mi célból? („Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?”) Ki osztogatja az élet ajándékát, és ő miért kapta az életét, mit akar tőle ez a titkos, rejtélyes élet?
Számára az életöröm a legszentebb dolog, és csak magára az életre áhítozik, mert úgy véli, hogy még a szenvedéssel teli élet is jobb a nem-létnél. Ő nem kér mást a sorstól, csak hogy élhessen még.
