Legendák
Az első magyar szentté avatások a XI. század végén (László király idején) történtek: István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt avatták szentté. Az állam tekintélyét emeli, ha szentjei vannak, és nemzetibb színezetet is ad a kereszténységnek.
A legenda szó jelentése (fel)olvasandó, ami a használat jellegére utal. A keresztényüldözések idején alakult ki ez a műfaj. Három fő funkciója volt, s ennek megfelelően 3 típusát különítjük el:
- latin terminussal acta (jegyzőkönyvszerű iromány, amely bizonyítékokat sorolt fel a szent csodáira): valójában bírósági tárgyalások stilizált változata volt, amit épületes célra átfogalmaztak. Ide kapcsolódik egy másik típus, a passió (szenvedéstörténet), amely a vértanúság leírása, és legkésőbbi változata Szent Gellértről szól. A keresztényüldözések után ez a két típus megszűnik, elveszti létjogosultságát.
- vita (életleírás), amely megörökíti a szent életét (életrajzszerűség), valamint a szent életében és halála után tanúsított szentségét és csodáit mutatja be. Az antik szónoklattan és életrajz elemei és fogásai jelennek itt meg. Ide kapcsolódik a miracula (csodák leírása), ami a szentté avatás leírásához kötődik, de az életleírásba is belefolyik. Ezek nem élesen elváló műfajok.
- legenda (olvasmány): nevelő célzatú, kegyes olvasmányt szolgáltató írás. Hősében típust ábrázol, eszményt akar felmutatni. Forrásai hiteles értesülések, szájhagyomány, írott történeti források vagy irodalmi példák.
A legendákat gyakran használják történeti forrásként, holott bennük nem az a fontos, hogy mit tett a szent, hanem hogy hogyan tette (regényesek voltak). Ráadásul különböző legendaváltozatok különféleképpen tárgyalják egyes szentek életét (pl. Szent Istvánét).
A legendák stílusa a latin stílus, vagyis a próza a szónoklattan, a vers az időmértékes verselés szabályai szerint fogalmazódik meg. Megjelent a rím jelensége, ami az antik íróknál is megfigyelhető, de nagyon ritkán. A prózában a mondatszerkezetek leegyszerűsödnek, mellérendelők lesznek és nagy szerepet kap az ismétlés.
A középkori próza terminusai:
colon: egy prózai szöveg mondatértékű része
comma: vessző, kettőspont
isocolon: a colonok szerkezete megegyezik (azonos a szerkezete a mondatnak), mondattani párhuzamosság
homoeoteleuton: azonosvégűség (rím), egy mondatszerkezet hasonló véggel végződik – ez egyhangúvá teszi a szöveget. Ismétlésen és párhuzamosságon alapul.
A középkori próza típusai:
A próza első változata a rímes próza. A rímes prózában vannak ismétlések (pl. Anonymus is rímes prózában írt). A fenti alakzatok dominálnak benne.
prosimetrum: ez a próza is rímeken alapul, de nem csak a mondat végén lehet a rím. Nem számít a mondat, mint egység a rímelés szempontjából.
ritmikus próza (XIII. század): az antik időmértékes verselésből örökölt verslábak vannak a mondat végén, ezek a cursusok. E verslábak nem hosszú és rövid szótagokra épülnek, hanem a hangsúly-és hangsúlytalanság határozza meg őket. Például a spondeus esetén a szó hangsúlya az utolsó előtti szótagon van (pl. mater szó). A daktilusnál a hangsúly az utolsó előtti (hátulról a harmadik) szótagon van (pl. perseverenci = kitartás). Ez határozza meg az időmértékeket. (A magyarban nem lehet visszaadni, mert a mi nyelvünkben mindig a szó első szótagja hangsúlyos.) Szent Gellért legendájának például két része van: az egyik rímes próza, a másik ritmikus próza.
A legrégebbi legenda 1060-ban keletkezett és Mór pécsi püspök írta két felvidéki szláv szerzetesről: Szent Zoerardról és Benedekről. Később sorra keletkeztek a további legendák:
- 1077: Szent István nagyobbik legendája
- XII. század eleje: Szent István kisebbik legendája
- Szent Imre legendája
- Hartvik-legenda (a két István-legendát szerkesztette egybe Hartvik győri püspök)
- Szent Gellért nagyobb legendája
- XIII. század eleje: Szent László legendája (akit 1132-ben avattak szentté)
- Szent Gellért kisebb legendája
A legendákat két csoportra oszthatjuk: az egyik csoportba a szerzetesi olvasmányok, a másikba a világias legendák tartoznak:
- szerzetesi olvasmányok, pl.
- Zoerard és Benedek-legenda: az önsanyargatás eszményképei
- nagy István-legenda: az erőskezű királyt imádkozó, alamizsnaosztó, kegyes aggastyánnak ábrázolja, eszményítés
- Imre-legenda: szüzességét házasságában is megőrző, szerzetesi életmódú, önmegtartóztató szentnek ábrázolja Imre herceget, amivel a szerző a zsinatok papi nőtlenségről szóló határozatait akarta alátámasztani
- világias olvasmányok, pl.
- kis István-legenda: világias szemlélet jellemzi: a kegyes király helyett szigorú, igazságos bíróként ábrázolja Istvánt,vitának (életleírásnak) is tekinthető.
- nagy Gellért-legenda: világias, színes, regényes, novellisztikus részletek jellemzik. Írott források és hősi énekek alapján készült.
- Szent László-legenda: a lovagvilágot mutatja be, és László király égi szférába emelt eszményi lovagként szerepel, aki nemcsak erényével, hanem délceg termetével is tündöklik
Mint a fentiekből kitűnik, a legenda-irodalom nem volt más, mint az egyházi és dinasztikus célok propagandaeszköze. A földi jólétről való lemondást népszerűsítette.
Szent István legendája
Szent István legendájából kettő van. A nagyobbik István-legenda nagyobb teológiai és kisebb stilisztikai műveltségről árulkodik. 1077 táján íródhatott, a szentté avatás légkörében. Határozott ellentétet láthatunk benne a pogány magyarok és István között: István a keresztény erények hordozója, Géza azonban még pogány vadállatként jelenik meg.
A kisebb István-legendát határozott műveltségű személy fogalmazta, aki az előszóban panaszkodik stílusának gyatrasága miatt (ez arról tanúskodik, hogy ismerte a stílusalakzatokat). Elhatárolja magát a költői kifejezésmódtól, inkább történetírói stílus jellemzi. Kétféle stílus létezett: a rusticitas (falusias, darabos, durva stílus), és az urbinitas (nagyvárosi, kifinomult stílus). A szövegben Persius antik szatíraíró sorainak átalakított változataival találkozhatunk (Parnasszuson, a Pegazus nyomán járnak a költők). A kisebb István-legenda egy egyszerűbb változat, amely elárulja Szent István kegyetlenségét is, mellyel leverte ellenségeit.
A két István-legenda egyesítése található meg Hartvik győri püspök legendájában (az ő szertartáskönyvében olvasható az első két magyar dráma).
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
