Az egyházi kultúra kezdetei
A középkori kultúra a keresztény vallás sorsával függött össze. A kereszténységnek két fő irányzata volt: 1. nyugati; 2. görög és szláv kereszténység. A két irányzat közül való választást a politikai érdekek döntötték el. A keleti kereszténység a XIII. századig tartotta magát. Szent István is alapított görög apácakolostort Veszprémvölgyben. A X-XI. században a bencés reformmozgalom eredményeképpen meggyökeresedettet a kereszténység Magyarországon. A térítést Szent Adalbert cseh apostol végezte. Olasz és cseh bencések létrehozták az első magyarországi szerzetesi közösséget Pannonhalmán. A hittérítők németek, olaszok voltak (pl. Szent Gellért).
Az 1002-ben született első magyarországi oklevél is a pannonhalmi apátságnak szóló adománylevél. Szent István 10 püspökséget alapított: Esztergom, Győr, Veszprém, Pécs, Vác, Eger, Kalocsa, Csanád, Várad, Gyulafehérvár. Ezek közül az esztergomi érseki rangot kapott.
Az egyedüli írástudók egyházi emberek voltak, ezért a világi igényeket kielégítő műveket is ők írták. Az írás nyelve a latin volt, és nagyon szűk réteg tudott csak írni. Az írás lassú munka volt, és a drága pergament (birka-és kecskebőrből készült hártya) kellett használni hozzá, ezért nem terjedhetett el széles körben. Az írásbeli kultúra intézményei az iskola, a könyvtár (pl. pannonhalmi könyvtár) és a scriptorium (másoló műhely) voltak. A legnevezetesebb kódexek a Hahóti-kódex, amely miseszövegeket tartalmazott, a Hartvik-agenda (Hartvik püspök szertartáskönyve), a Csatári-biblia és a Pray-kódex.
A Magyarországon működő külföldi egyházi írók közül Szent Gellért a legnevezetesebb, aki bencés szerzetes volt, később csanádi püspök lett, és Imre herceg nevelője. Ismert munkája az Értekezés a három ifjú himnuszáról, amely egy szentírásmagyarázat. A kor írói egyébként ismerték egymást, és műveik is folytonosságot mutatnak.
A lovagi kultúra jellemzői
A lovagi kultúra felfedezésére irányuló törekvések a romantika időszakára jellemzőek. A lovagi kultúra a romantikában kapott nagy hangsúlyt (a középkort a romantika fedezte fel újra, ekkor születtek olyan művek, mint Walter Scott Ivanhoe-ja, Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-ja stb). Nálunk nem volt annyira lovagi irodalom, mint mondjuk Dél-Franciaországban, vagyis vita van arról, hogy a Franciaországból kisugárzó lovagi irodalom elérte-e Magyarországot. Mindenesetre a mi lovagi kultúránk nem volt annyira kifinomult. Érdemes elolvasni Zemplényi Frenc monográfiáját a magyar lovagi kultúráról. A téma kutatói mind Franciaországhoz viszonyítottak: a cseh, délszláv és többi népekhez viszonyító kutatások hiányzanak.
A Gesta Ladislai regis (László király cselekedetei) és egyéb korabeli szövegekben az énekmondók szóban elmondott énekei jelennek meg. Színesebb csataleírások, állandó jelzők, költői képek jellemzik őket. Ezeket a kevésbé krónikás, inkább költői szövegeket jellemző módon az ősköltészet és a lovagi kultúra szakirodalma is a maga szemszögéből nézi.
A magyar irodalom története a XI. században, a kereszténység felvételével kezdődik, nem az uráli őshazával. Az egyház és az udvar intézményéhez kötődik, és döntően egyházi (klerikus) irodalom. Nyelve a latin és a népnyelv (vulgáris nyelv). Nincs önálló magyar nyelvszemlélet még ekkor: a magyar a latin nyelv iskolájában alakult ki. És nem voltak külön vulgáris műfajok sem, hanem egymás mellett találhatók a magyar és a latin szövegek.
A szerző felfogása az egyházi felfogást követi, nincs költői egyénisége, amivel azonosulni lehet. Sok szerzőnek nem ismerjük a nevét sem. Az is jellemző volt, hogy hozzá lehetett nyúlni a munkához, át lehetett alakítani, átírni, ahogy az illető krónikás jónak látja. Tehát nem létezett a szerző fogalma, és a plágium fogalma sem. A szerző nem állt a középpontban, mint később – ez változott meg a humanistákkal. A szerzői személyiség kimondottan mintakövető, utánzó volt, ezért inkább szerző-szerepek (perszónák, latin) voltak. Ezeken keresztül beszélt a szerző. Elsősorban a szerep volt a fontos, nem a szerző.
Az irodalmi műveltség érdekesen oszlott meg: a humanisták (pl. Janus Pannonius) és a kolostori szerzők (pl. Temesvári Pelbát) kortársak voltak, de nem beszéltek egymással. Vagyis a fejlődés nem egyenes vonalú volt, hanem lépcsőzetes: voltak átmeneti időszakok, amikor egy időben létezett a régi és az új.
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
