Szindbád utazásai kötet
Az ifjú Szindbád még csak bontogatja a szárnyait, próbálgatja a lovag-szerepet, keresi a hozzá való kellékeket, és igyekszik kitapasztalni a megfelelő módszereket. A férfivá érett Szindbád azonban már kész kalandor, aki tökéletesen begyakorolta a Don Juan szerepet és számtalan hódításon van túl.
Aztán egy ponton elhatározza, hogy visszatér hajdani kalandjai színterére, hogy újra megtalálja az azóta szertefoszlott ábrándvilágot. Vagyis ezek csak amolyan önvigasztaló utak, mert már nincs lehetőség a kitörésre, a változtatásra.
Utazásait nem annyira a menekülés, hanem inkább a keresés, az ismeretlen meghódításának vágya jellemzi. Magának a Don Juan-szerepnek is a keresés a lényege és a célja.
Szindbád az egyedi után sóvárog, de lehangolóan átlagos minden, amit maga körül lát. Csak ideig-óráig képes a költészettel egyéniesíteni az életet. A múlt emlékei elvesztik varázsukat, mihelyt utánuk utazik.
- első útja Podolinba vezet – kisdiákkori önmagával akar találkozni, de nem találja meg régi önmagát. Itt valaha a legjobb valcertáncos volt, de most unalom és kisszerűség várja a tánciskolában. A szerelem is az élet minden titokzatosságától mentes, bepiszkolódott. Az ábrándok, illúziók hiábavalóak és törékenyek. Szindbád nevet ifjúkori önmagán és a nosztalgiákon.
- A szerelem vége c. novella – a 10 éve nem látott H. Galamb Irma Szindbád kezébe adja az első szerelmes levelet, amelyet még Szindbád és az öreg Portobágyi fogalmazott. Az illúziók, az ártatlanság, az ifjúság megcsúfolása történik az emlékek és a jelen szembesülése során. A kiábrándulás, a csalódás ellen Szindbádnak örökösen védekeznie kell. Csak futó pillanatokra tudja magát kiszakítani a valóság szorításából.
A képzelet és az emlékezet segítségével akarja elérni a célját. Nem a mások életének megértésére, átélésére törekszik, hanem a saját elképzelései szerint való teljes életet akarja élni. De csak néhány taktikai tudnivalót mondhat igazán magáénak a szerelmi hódítás, a női lélek természetéről.
Az utazás függetlenséget ad neki, mert ahogy egyik helyről a másikra érkezik, úgy lép bele újabb kapcsolatokba és távozik a megunt kapcsolatokból, de az unalom és a szorongás elől hasztalan keres menedéket.
Nem akar tudni a nők sorsáról, akiket elhagyott, mert nem bírja a megrendülést. Ha egy tragédia (pl. a kis virágáruslány halála) mégis megzavarja a lelkét, nyomban megpróbálja kisebbíteni, esetleg hasznot húzni belőle. Mindig fölmenti magát a felelősség alól. (Amikor a kárpáti fogadóból Pestre utána szökött szerencsétlen lány öngyilkos lesz, nem is érez fájdalmat, csak futó nyugtalanságot.)
Kicsiszolt, megtervezett szerepe mégsem nyújt teljes védelmet a külvilág ellen. Szindbád sem sérthetetlen.
Szindbád magányos ember. Maga választotta ezt, mert meg akart szabadulni a vidéki dzsentrilét közösségtudatától és életelőírásaitól. Magánya azonban nem démoni társadalmonkívüliség, hanem passzív elhúzódás, mely kiszorítja a dzsentrilétből.
A novellákban jellemzően két idősík van: az elbeszélés reális ideje (jelen) és a felidézett emlékek ideje (múlt). Szindbád a jelen ellen folytat harcot, s eközben a múlt felé fordul menedékért. Nosztalgikus és kényszerű módon ragaszkodik a múlthoz, ami már-már életen kívüli figurává teszi.
A régi szerelmek után utazó Szindbádnak rá kell döbbennie, hogy a múlt visszahozhatatlan, megismételhetetlen, s az ábrándok és hazugságok néha legyőzhetik az időt. Szindbád ifjúságának emlékeiről mind bebizonyosodik, hogy csupán a fiatalság tapasztalatlansága, jóhiszeműsége formálta őket varázslatossá, titokzatossá. Előfordul, hogy nemcsak a valóság, hanem a felidézett emlékek elől is szöknie kell Szindbádnak.
Szindbád fogékony a hangulatok, a költészet iránt, szinte átlelkesíti a körülötte levő tárgyi világot. Minden önmagán túlmutató jelentést kap a szemében.
A szerep egyelőre még megvédi alakítóját a valóságtól, a szenvedésektől. De ha a képzelet nem segíti, ha semmilyen rokon hangulatot nem tud kicsiholni környezetéből, akkor az ellenséges lesz, mert saját, valódi arcát mutatja Szindbád felé, aki szorongani kezd.
Az utazás is azért olyan fontos Szindbád életében, mert a képzeletnek támasztékra van szüksége, amit csak az örökös helyváltoztatás nyújthat (különböző helyszínek, díszletek, hangulatok).
Szindbád számára a hódítás a fontos, nem a folytatás. Az udvarlás a szenvedélyévé válik, s a forma lesz az elsődleges (nem a cél, hanem a hozzá vezető út).
Mozart és Moliére Don Juanja önmagát érvényesíti kalandjaiban, a byroni Don Juannal megesnek a kalandok, a Don Juan-szereppel próbálkozó, távlattalan életű Szindbád pedig átélt kalandjainak tapasztalatai nyomán formálja önmagát.
Szerepmegvalósítási törekvései mögött valójában önvédelmi harc rejlik. Szemben áll a társadalommal, elutasítja a társadalom által felkínált státuszt, s önmaga választ, sőt teremt magának szerepet. Hátat fordít az életnek és rögeszmékbe, szerepekbe kapaszkodik.
Szindbád tulajdonképpen a dzsentrilétből tudatosan kiszakadt, semmilyen társadalmi osztályhoz hasonulni nem akaró, magányos figura. És ez nem sorsszerű dolog, hanem egy önként vállalt és kedvvel játszott szerep eredménye.
Mesterséges zárkózottság és megközelíthetetlenség jellemzi, de nem mindenki dől be neki. Majmunka, az öregedő, nyugalomba vonult orfeumi hölgy és a hozzá hasonló nők, akik érzéketlenek a titokzatossággal szemben, és még álmodozásaikban is reálisak, józanok, átlátnak Szindbádon. Felismerik, hogy Szindbád önössége miatt érzelmeik nem találhatnak kellő viszonzásra, ezért lemondanak a szenvedélyesen szerelmes nő szerepéről, ami csak fokozza tisztánlátásukat Szindbádot illetően.
Szindbád tehát Majmunkánál félreteszi a szerepet. Beismeri, hogy ő csak képzelt idillt tud nyújtani, ami ugyan soványabb a valóságnál, de bármikor elérhető. Majmunka a képzelt idillt a legmélyebben képes átélni, de egy pillanatra sem feledkezik meg annak kitalált mivoltáról.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
