Szindbád: a feltámadás kötet
Szindbád halála után sem változik meg, ugyanaz a választékos hangulatokra, ritka élményekre sóvárgó, kalandvágyó, nyugtalan lélek marad, aki volt.
A tárgyakban életet látó Szindbád maga is élő tárggyá, fagyönggyé változik, s akárcsak életében, utazgatni kezd.
Először egy öreg apáca derekán viselt rózsafüzérben volt fagyöngy, ahol unalmas élete volt. Amikor megszabadul ájtatos gazdájától, a vasúti sínek közé gurul, ahol egy lerágott kacsacsonttal találkozik.
Fagyöngyként is finnyásan fordul el a köznapi világtól. Előkelősködő, tartózkodó, elutasító módon viselkedik a prózai, közönséges kacsacsonttal szemben (alvást tettet, míg a másik próbálkozik a bemutatkozással).
A városba gurul, ahol egy aranybányász szép feleségének a hálószobájába férkőzik be, akit még lánykorából, Pestről ismert.
A fagyöngy kalandjait később a kísértetté vált Szindbád folytatja. A halál menedék a számára, ahonnan sérthetetlenül járhat emlékei (hajdani hölgyei) ellenőrzésére. De még így is védekezik a megrendülés ellen. A nők most is ellenfelek, mint egykor. Szindbád gyanakvását a síron túl is fenntartja.
Persze, Szindbád sokat veszített a varázsából – a hódító külsejű kalandorból kopott, testesedő, „köznapi” kísértet lett –, de hamarosan beletanul ebbe az állapotba is. Regényes külsőségeket használ (halottas kocsi, madárijesztő a bakon stb.).
Újra kedvet kap az élethez, a valóság kezdi mulattatni, a köznapiság – amit valaha megvetett – kezd vonzóvá válni a szemében. Halott korában szerzi meg legfontosabb élettapasztalatait, most ismeri meg igazán a nőket is. Más kísértetekkel is megismerkedik, és egyre több emberi sorsba van bepillantása.
A kísértetek úgy járnak-kelnek az élők között, mintha még mindig közéjük tartoznának, és mindent tudnak is róluk.
A halottak éppúgy szenvednek, mint az élők, de nevetnek is, és gyanakvóak, dühöngők, szelídek, fáradtak, bőbeszédűek, nyugtalanok, akár az élő emberek. A temetői állatok (bagoly, denevér) is beszélnek és bölcselkednek.
Szindbád újra és újra a múlt felidézésén fáradozik, csakhogy a múlt az ő esetében most már az élettel egyenlő. Visszatér a megkívánt életbe, de már nem az érzelmes zenék, bókok, szerelmi kalandok izgalmai után vágyakozik. Köznapi kalandokat él át, amelyekben alig lehet felismerni a régi kalandok hősét.
Nem tér vissza az élettől elzárkózó szerephez, így a szindbádi szerep átszíneződik. Krúdy megfosztja Szindbád kalandjait az álomszerűen varázsos hangulatoktól, líraiságtól. Ezek helyére irónia kerül, sőt, sokszor groteszk, fanyar humor, nem egyszer szarkazmus. Ezentúl a prózai élettapasztalatok határozzák meg Szindbád kalandjait.
A sérthetetlenség odalett. Szindbád már öregedő, szenvedő, esendő figura. Don Juan-i alakból szerény sikerekre áhítozó vigéccé vált, a kalandorból egyszerű kis ügynök lett, aki az ideálok, a tökéletesség helyett már csak a kényelem, a megállapodottság után utazik. Ez egy tragikomikus változás.
Kénytelen belátni, hogy le kell mondania a nagy, értékes zsákmányokról, így hát lemond róluk, és helyettük megelégszik a szerelem morzsáival.
A köznapi kalandok azonban egyre bölcsebbé teszik. Az illúziók elvesztése nem öli ki belőle az életvágyat, ellenkezőleg, fokozza azt.
Régi hölgyismerősei már nem regényes lelkű fiatal nők, hanem öregedő asszonyságok, akik józanságból, kényelemből leszoktak a régi szerepekről.
Szindbád megváltozott, idegen lett az életben, a látszatok, a szerepek világában. Rájön, hogy a nők saját régi fegyvereivel győzik le (ők hazudják azokat a dolgokat, amiket neki kellett volna hazudnia). De a régi, bevált módszerek sem segítenek már mindig.
Az élet tehát a szindbádi szerep lényegének feladását, szuverenitás és szabadság helyett alkalmazkodást és a kiszolgáltatottság elfogadását sürgeti. Szerepével kapcsolatos kudarcai megsebzik Szindbádot, aki csak a rutinra támaszkodhat új kalandjai során.
Sehol nem találja a helyét, az élet és a halál elől is szökik. De végül mégis az életet választja, és a vidéki élet nyugalmát felkínáló Bánatvárinéhoz menekül vissza Fánitól, aki meg akar halni vele együtt.
Szindbád tehát önként és megkönnyebbülve lemond a regényes hősszerelmes szerepéről és a mindennapok unalmas, csendes örömeihez pártol. Kényelmet, biztonságot akar maga körül, a szabályos, rendezett élet vonzza. És egyre számítóbbá válik, már nem önmagáért izgatja a kaland.
Bölcselkedő hajlama erősödik, s fokozatosan leszokik az érzelmességről, a szenvedélyekről. A nőket azonban még mindig ellenfeleknek tekinti. Csakhogy egyetlen fegyvere van már csak ellenük: a kihűlt szív és az öregség.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
