A verset a Halotti beszéd és könyörgés néhány szava foglalja keretbe. Nincsenek versszakok, a gondolatok egyetlen tömbbe sűrűsödnek. Három gondolati egységre lehet felosztani a verset, de csak úgy nagyjából, mivel ezek az egységek nem „tisztán” jelennek meg: az adott egység fő témája felbukkanhat másik egységben is.
Az 1. gondolati egységben a már messze élő költő emlékei jelennek meg, s ezzel párhuzamosan a változás: mindez már csak az emlékekben él, minden széthullóban, elmúlóban van. A hazájától távol élő embernek nemcsak az életközege változik meg, hanem a távolság kikezdi az emlékeit is, amelyek bármily szépek, lassan-lassan elenyésznek. „Avitt kacat” lesz a régi értékekből.
Ezután egy szép vallomás következik az anyanyelvről, amelyet Márai az igazi megtartó erőnek tekintett. A magyar nyelv a magyarságtudat utolsó mentsvára. Ám az idegen környezetben lassan az is kopni kezd („a drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt” – ez épp nem Máraira igaz, de más emigránsokra igaz lehetett, „A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli, oké.” – ez a költő saját keserű tapasztalata lehetett a nyelvi tudat elhomályosulásáról).
Különös fájdalommal tölti el Márait a magyar nyelv elsilányulása, az idegen befolyás (keleti és nyugati egyaránt!) erősödése, az egyes ember személyiségének eltűnése. Az emigránsok teljesen idegen nyelvi környezetbe kerülnek, amely visszahat az egyénre.
A magyarok szétszóródtak a világban, így a legkülönfélébb kulturális hatások alá kerültek. Erre utal a költő azzal, hogy a pap spanyolul olvassa egy magyar felett a gyászbeszédet („A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: / »A halál gyötrelmei körülvettek engemet!…«”).
A másik szomorú jelenség, hogy a magyar nevekből idegenben eltűnik az ékezet, mert az ékezet a magyar nyelv sajátja, így más nyelvi környezetben nincs haszna, úgysem tudják kiejteni. Csak nyomatékosítja az idegen származást, ami inkább hátrányt jelent az illetőnek.
Az idegenbe szakadt ember tudatában néha-néha felmerül egy emlékfoszlány, de egyre töredezettebb, homályosabb az is (képzeletben már nem tudja „összerakni” a Margit-szigetet). Néha eszébe jut egy régi név, egy verssor, amely felidézi a hazáját, kultúráját, de ezek már csak „szellemhangok”, amelyek egyre halványodnak.
A saját közege, kultúrája még hívja, még szól hozzá a magyar kultúra Kosztolányi legszebbnek tartott magyar szavain („pillangó”, „gyöngy”, „szív”) vagy Bartók zenéjén keresztül, de mindez már nagyon távoli („A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, / Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.”)
A költő utal a magyar kultúra jeles darabjaira, szimbólumaira, magyar művészek jelennek meg: festők, mint Rippl-Rónai József (akit a bennfentesek Ripplinek neveztek), zeneszerzők, mint Bartók, és költők-írók, mint Arany, Babits, Krúdy, Kosztolányi.
Ezek a nevek a magyar nép művészetének egészét jelképezik. Ők mindannyian mi vagyunk, mert ők mind hozzátettek valamit a magyar kultúrához, amely a mi kultúránk. Amit ők adtak, az a mi életünk része, a mi kultúránk, a mi anyanyelvünk.
Mit ér mindez? A jelek szerint szinte semmit. Mit ér egy nép ezer éves kultúrája, művészete, nyelve, ha mindezt ilyen könnyen el lehet felejteni, ha így magunk mögött lehet hagyni? „Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? / Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?” Mindez akár teljesen el is tűnhet, mintha soha nem is létezett volna.
Felhangzanak a Szózat sorai is, amely a magyar irodalom egyik jelképes alkotása, a nemzethez tartozás szimbóluma. De a válasz már lemondó, nyoma sincs már Vörösmarty reményeinek: a diktatúrák árnyékában, emigrációban élő ember nem hisz már semmiben.
Márai ironikusan utal arra, hogy a kis országok mennyire ki vannak szolgáltatva a nagyhatalmi érdekeknek. „»Az nem lehet, hogy annyi szív… « Maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.” Vagyis a kis népek sorsát a nagyhatalmak döntik el, akik egyetlen tollvonással el tudják törölni a kis népek történelmét.
Bármilyen heroikus nagy küzdelmet vívnak a kis nemzetek a fennmaradásukért, csak akkor lehetnek sikeresek, ha a nagyhatalmak érdeke is úgy kívánja. Mert csak az ő „üzeneteiknek” van olyan súlya, hogy megváltozzanak az események.
Az nem lehet, hogy egy gazdag kultúrájú nép csak úgy eltűnjön a föld színéről, írta Vörösmarty. Nem lehet, hogy ne maradjon fenn egy olyan nyelv és kultúra, amelyért oly sokan küzdöttek és hoztak véráldozatot. De igen, lehet, feleli Márai, hiszen eltűntek az aztékok is, eltűntek az avarok is. Nyomtalanul. („Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.”)
És mindehhez még jó képet is kell vágni, mintha nem fájna, hiszen az idegenben élőnek nincs más lehetősége, csak az alkalmazkodás. „Keep smiling”, azaz mosolyogj! A diplomaták udvarias mosollyal veszik tudomásul a kis népek megállíthatatlan széthullását.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Remek élményem volt, több előadótól meghallgattam Márai Menyből az angyal menj sietve-t és a Halotti beszédet. Az elemzés olvasását nem tudtam folytatni, mert nem vitt tovább a semmibe kattintás, megjelöt tovább edig nem volt. Sajnálom.
Sajnálom, hogy nem tudtad tovább olvasni, nekem működik. Az oldalszámokra kell kattintatni, tehát ha az első oldalon vagy, akkor a 2-es számra, stb. a cikk alatt.
Nem kell ahhoz kivándorolni, hogy átélje azt, amit Márai ebben a versében leír. Elég valamelyik környező országba „szakadni”
És akkor tűrd, hogy nem vagy ember itt (Szlovákiában), csak nemzetidegen.
Az egyik zenész szomszédom magától hagyta le a nevéről az ékezetet.
Az én nevemet következetesen Lászlo-nak írják, mert a többségi nyelvben van az ún. ritmikai szabály, amely szerint 2 hosszú szótag nem következhet egymás után (mekkora marhaság, nem tudom, ki volt az az unatkozô nyelvész, aki ezt kitalálta, de a mai nyelvészeik sem tudják megmagyarázni, hogy ez mire jó)