A 2. gondolati egységben az emigrációban élők sorsa jelenik meg, akik otthontalanná, idegenné váltak. A nyomorúságos hétköznapok eseményeit jeleníti meg a költő: ahogy a magyar emigránsok bányamunkásként dolgoznak Thüringiában, és még levelet sem írhatnak haza, mert egyrészt nincs posta, másrészt nem mernek.
A konzul, akinek az lenne a dolga, hogy foglalkozzon az ügyükkel, unja őket, le akarja rázni a gondot a nyakáról. A „zabos” melléknevet abban az időben a „dühös” szinonímájaként használták a hétköznapi nyelvhasználatban. Ugyanilyen hétköznapi a rágógumizó, érdektelen konzul alakja is, aki teljes érdektelenséggel végzi a feladatát. (Ezek a tipikus nyugati hivatalnokfigurák már Márai útirajzaiban is feltűntek.)
Itt már nemcsak önmagáról, sőt, nemcsak a magyarokról beszél a költő, hanem mindenkiről, aki emigrációban él. Megjelennek más népek fiai is (észtek, litvánok, románok), akik a magyarokhoz hasonló sorsra jutottak. Ugyanis nemcsak a magyarok járnak így, hanem bárki, aki elhagyja a hazáját. A hazájukat pedig jellemzően azok hagyták el, akiknek országa szovjet megszállás és kommunista uralom alá került (ez a térségi sorsközösség kötötte össze az észteket, litvánokat, magyarokat, románokat).
Az emigrálóknak idegenben eltűnik a kultúrájuk, eltűnik egyéniségük, életük. Felemészt mindent az idegen kultúra, s ez nem rendszerfüggő: bárhová mennek, ez történik velük.
És hogy miért kell szenvedniük? Rosszabbak ők, mint akik ott élnek? Nem, csak idegenek. Magyarok, észtek, litvánok, románok, stb. Ezért kell némán tűrniük és megfizetniük az árát annak, hogy idegenben élnek. Magányosak, és csak egy dologban lehetnek biztosak: abban, hogy előbb-utóbb meghalnak, és senki nem fog rájuk emlékezni, még testvéreik sem.
Szembe kell nézniük azzal, hogy semmi nem marad utánuk. Teljesen eltűnnek a világban, még a sírjukat se lehet majd megtalálni: haljanak meg akár Afrikában, akár Mexikóban, a sírjukon majd sakálok kaparásznak, és senki nem visz majd rá virágot. S mivel az övéiktől távolra szakadtak, még annak is örülhetnek, ha egyáltalán lesz valaki, aki tisztességgel eltemeti őket.
Ez a rész szorongó félelmet sugall.
A 3. egységben a beszélő egy magatartási modellt javasol: ez pedig a kényszerű tudomásulvétel, tűrni kell a sorsot. Tudomásul venni és eltűrni, hogy az emlékek, a nyelv és végül a személyiség is szétesik.
Mostanáig látszólag nyugodt, szinte szenvtelen hangot ütött meg a költő, bár valódi érzéseit tükrözték a rapszodikus közbevetések és az indulatos jelzők (pl. „hörgő”). Itt azonban fogcsikorgató indulatot fejez ki a vers. Ez a rész némiképp emlékeztet Babits Húsvét előtt című versére.
A költő a tűrés bölcsességét tudja csak javasolni, ám ez egy keservesen megszenvedett bölcsesség:
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Az idegenben élő magyarok nem érezhetik magukat embernek többé, mivel nem veszik őket sehol emberszámba. Otthon azért nem, mert osztályidegenek, azaz nem kommunisták vagy nem a munkásosztályba tartoznak, új hazájukban meg azért nem, mert nem oda születtek, csak kényszerből vannak ott, s igazából nem tartoznak oda.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Remek élményem volt, több előadótól meghallgattam Márai Menyből az angyal menj sietve-t és a Halotti beszédet. Az elemzés olvasását nem tudtam folytatni, mert nem vitt tovább a semmibe kattintás, megjelöt tovább edig nem volt. Sajnálom.
Sajnálom, hogy nem tudtad tovább olvasni, nekem működik. Az oldalszámokra kell kattintatni, tehát ha az első oldalon vagy, akkor a 2-es számra, stb. a cikk alatt.
Nem kell ahhoz kivándorolni, hogy átélje azt, amit Márai ebben a versében leír. Elég valamelyik környező országba „szakadni”
És akkor tűrd, hogy nem vagy ember itt (Szlovákiában), csak nemzetidegen.
Az egyik zenész szomszédom magától hagyta le a nevéről az ékezetet.
Az én nevemet következetesen Lászlo-nak írják, mert a többségi nyelvben van az ún. ritmikai szabály, amely szerint 2 hosszú szótag nem következhet egymás után (mekkora marhaság, nem tudom, ki volt az az unatkozô nyelvész, aki ezt kitalálta, de a mai nyelvészeik sem tudják megmagyarázni, hogy ez mire jó)