Az idegenbe szakadt költő már-már „eszelősen” őrizgeti azt, ami még megmaradt neki a múltból:
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.
A főnök („boss”), akinek az idegenben élő emigránsok dolgoznak, megalázza őket, rabszolgaként bánik velük (erre utal a „megszámolja fogad” motívuma, hiszen annak idején a lovaknak és a rabszolgáknak nézték meg a fogait, mielőtt megvették őket, mert a fogaik alapján állapították meg az életkorukat).
Végül megjelennek Márai személyes emlékei, így kanyarodunk vissza a kiinduló sorokhoz. A hazáját, múltját, kultúráját egyre jobban elfelejtő, gyökértelen ember kétségbeesetten őrzi múltja néhány tárgyi emlékét: hajfürtöket, rongyokat, fényképet.
Még emlékszik a Mikó utca hét gesztenyefájára (annak idején verset is írt Mikó utca címmel). Még homályosan él benne az emlék, hogy elvesztette Shelley-kötetét: odaadta Jenőnek, aki nem adta vissza (nem derül ki, hogy ki lehet az a Jenő).
De már közeledik a vég, az ember kiszárad, az emlékek, érzések elhagyják, és beteljesedik a végzete:
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk?
Íme, por és hamu vagyunk.
A költő higgadtan vet számot életével, sorsával, végzetével. Itt a zárlatban vonja le a végső következtetést, s idézi újra a Halotti beszéd szövegét.
A vers egyetlen tömbből áll, nem bomlik strófákra. Ugyanakkor felfedezhető benne a Szózat verselési formája, csak versszakokra tagolás nélkül, és itt a sorok 14 szótagosak, míg a Szózatban két sorba van tördelve ugyanez 8-6 tagolással. Rímei páros rímek. Gyakoriak az áthajlások. A versritmus fájdalmas méltósággal fejezi ki a hazátlanság keserves érzését, amelyet mégis emelt fővel visel el a költő.
A Halotti beszéd kapcsolatba hozható más művekkel. Nemcsak a nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés sorai jelennek meg benne, hanem Kosztolányi szavai, Vörösmarty (Szózat), Tompa Mihály (A gólyához) sorai is. Érdemes összehasonlítani Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versével, amely az egyes ember egyediségét, megismételhetetlenségét hirdeti.
Versét Márai maga olvasta fel a Szabad Európa Rádióban, és megrendítő hatást ért el vele. Tamási Áron válaszolt is neki, írásában a Halotti beszéd reménytelenségével a túlélés reményét és a mindig újrakezdés parancsát szegezve szembe.
Ez a válasz is hozzátartozik a vershez. Márai a kivándorlók szemszögéből látta a magyarság helyzetét, Tamási Áron a maradók szemszögéből igyekezett megcáfolni állításait:
„Ennek a családnak országföldje van – írta többek között –, s ha most kevesebb is, mint a nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely ha gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt, és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet.
Halottai vannak, kiknek neve nem »számadat«, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a »zsiványoké«, mint ahogy versedben írod, hanem a jövendőé.”
Remek élményem volt, több előadótól meghallgattam Márai Menyből az angyal menj sietve-t és a Halotti beszédet. Az elemzés olvasását nem tudtam folytatni, mert nem vitt tovább a semmibe kattintás, megjelöt tovább edig nem volt. Sajnálom.
Sajnálom, hogy nem tudtad tovább olvasni, nekem működik. Az oldalszámokra kell kattintatni, tehát ha az első oldalon vagy, akkor a 2-es számra, stb. a cikk alatt.
Nem kell ahhoz kivándorolni, hogy átélje azt, amit Márai ebben a versében leír. Elég valamelyik környező országba „szakadni”
És akkor tűrd, hogy nem vagy ember itt (Szlovákiában), csak nemzetidegen.
Az egyik zenész szomszédom magától hagyta le a nevéről az ékezetet.
Az én nevemet következetesen Lászlo-nak írják, mert a többségi nyelvben van az ún. ritmikai szabály, amely szerint 2 hosszú szótag nem következhet egymás után (mekkora marhaság, nem tudom, ki volt az az unatkozô nyelvész, aki ezt kitalálta, de a mai nyelvészeik sem tudják megmagyarázni, hogy ez mire jó)