A vers ideje irreális, keretek nélküli, ahogy a cím is mutatja. Örökké érvényes, örökre szóló kérést fogalmaz meg a beszélő.
Hangneme a himnusz műfajának megfelelően emelkedett, patetikus. Hangulata bizakodó, nyugodt.
Kifejezőeszközei közt meghatározó az ismétlés sok fajtája, pl. szóismétlés, a refrén és az anafora.
Retorikai eszközök: megszólítások sorából épül fel a vers, a beszélő kérést fogalmaz meg.
A Himnusz minden időben alapképe metafora, a szeretett személyt különböző fogalmakkal azonosítja. Az első 9 strófájának minden sora közvetlenül megszólító jellegű megnevezés, s mint ilyen hiányos mondatként is teljes értékű.
Motívumok: ló, vér – ez több Nagy László-versben felbukkan, fény és szépség (1-3, 12. versszak, refrén), harc és veszélyeztetettség (4-10. versszak), szembeszállás (11. versszak).
A cím mondatcím, örök érvényű gondolatokra, magasztosságra, fennköltségre utal.
A Himnusz minden időben 12 szabályos versszakból áll, ezek az azonos felépítésű versszakok az egységességet sugározzák formailag.
A közlésforma leltározó jellegű: minden sor egy-egy állítást tartalmaz, amely a megszólított szépségét, fenségességét, tökéletességét ecseteli, később pedig az értékek veszélyeztetettségét emeli ki.
Mindegyik strófa végén ismétlődő sor található, a refrén, amely megadja a szöveg ritmusát. Ez csak az utolsó versszakban változik meg, ahol felszólítás helyett feltételes módú kijelentés áll, amely kétszer megismétlődik. A refrén mindig megszólító-dicsőítő jellegű, a gyönyörű szót Nagy László rendkívül szerette, nála ez nagy dicséret. A fény és a szépség képzetét is felidézi a refrén.
A vers formai érdekessége, hogy minden sora nagybetűvel kezdődik, de a nagy kezdőbetű nem jelöli új mondat kezdetét, hiszen mindig négy sor alkot egy mondatot. Nagy László ritkán élt ezzel a megoldással. Egyrészt archaizál és kiemel, másrészt kifejezi, hogy a hiányos mondatok teljes értékűek (mivel szólító jellegű megnevezések).
A vers 2 szerkezeti egységre bontható. Kétféle felosztás is lehetséges: 8+4 és 9+3 strófa. Mindkettő mellett szólnak érvek, mivel a 9. versszak átvezető jellegű: ide is, oda is tartozhat.
A 9. strófáig a beszélő csak a refrénben van jelen, onnantól viszont a megszólított dicsérete-jellemzése a látomás objektív igazságaként mutatkozik meg. Olyan általánosságként mutatja föl, ami bárkinek erőt adhat.
Az 1. egység (1-9. strófa) egy-egy megszólítás. A könyörgés címzettje egy általános nőeszmény, aki valóságosan és szimbolikusan is a beszélő társává válik a versben.
Az 1-3. strófában a lírai én biblikus áttételességgel („siralomvölgy”) utal arra, hogy a társadalomban való létezés konfliktusos dolog és segítségre van szüksége hozzá. Ugyanakkor ennek a siralomvölgyi életnek is a szépségeit mutatja fel.
A 4-7. versszak leginkább indoklás: miért siralomvölgy az élet és miért szorul a beszélő segítségre. A 4. strófában a „lázadás”, „dutyi” szavak a konfliktusosságot és a jelent hozzák be a jelentésbe.
Az 5. strófa még folytatja a segítő hatalom, a védő angyal képzetkörét, a 6. versszak azonban már a piaci kofa, a nyomorúságos életet élő táncosnő megjelenítésével, cirkuszi-karneváli jellegével olyan nőalakot mutat, aki maga is segítségre szorul.
A 7. versszak pedig egy atomkori látomást mutat be. A béta-sugár radioaktív bomláskor keletkező sugár. Itt már a megszólított nőalak egyenesen áldozattá válik.
A 8. strófa feloldja a negatív látomást, hiszen a reményt és erőt sugározza, és kijelenti, hogy a segítő szerep minden időre vonatkozik. Ezzel az összegző versszakkal azonban nem lezárul a mű, hanem átlendül egy újabb szintre.
A 9. strófa első három sora megjeleníti a lírai ént, akibe „beleáramlik” a megszólított személy, így mély testi-lelki kapcsolat jön létre köztük.
Innentől fordulat jön, mivel már nem a megszólított, hanem a beszélő lesz a vers főalakja, innentől a megszólított már csak a refrénben jelenik meg. Ezáltal a „szerepcsere” által konkretizálja a lírai én, hogy hogyan segítsen rajta a vers címzettje.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
