De bármennyire vadul is kalapál a költő szíve, mozdulatlan marad, mert mellén ott pihen alvó felesége. Olyan ez, mintha Júlia egy kitörni készülő vulkánon pihenne, s Petőfi az élete árán is meg akarná védeni a mit sem sejtő asszonyt. Torokszorítóan gyengéd szerelmét érzékelteti, hogy meg sem moccan, pedig a szívdobogása olyan, mint a mennydörgés, a fejében pedig villámként cikáznak a gondolatok.
Ide szokták idézni a rövid kis epigrammát, amelyet Petőfi 1848-ban megjelent verseskötete elé írt jeligeként:
Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem!
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet!
Ez a hitvallás jelenik meg a Beszél a fákkal a bús őszi szélben is! Sok más művéből is (pl. A XIX. század költői, Az apostol) tudjuk, hogy Petőfi vágyott a népvezér-költő szerepére, és egyszerre akarta elérni a magánéleti boldogságot és a közszereplést, küldetése beteljesítését is, a szerelmet és a szabadságot is.
Emiatt sokszor szerepdilemmába került: a magánember és a közéleti szerep nem fért meg egymással, s a költő úgy érezte, a kettőt egyszerre nem lehet birtokolni.
És ha nem lehet, ha muszáj választani, akkor a szabadság volt számára az első: kész volt a szerelmet is feláldozni érte. A közösségi feladat fontosabb volt a magánéletnél, szabadság és szerelem között rangsor van, a szabadság kivívását célzó küzdelemért Petőfi kész volt feláldozni a magánéletét.
Ugyanis nem tudott úgy boldog lenni a magánéletben, hogy a közösség, a nép közben nem boldog és nem szabad. Petőfinél összefonódik a személyes és a társadalmi boldogulás.
Így aztán még a mézeshetek napjaiban is, a beteljesült szerelem örömei közepette, a feleségével megélt csendes, meghitt pillanatok közepette is arról elmélkedik, hogy nagy még a távolság a jelenben átélt boldogság és a jövő rég várt eseményei között. Még most is arra gondol, hogy kész volna feláldozni magát a szabadságért.
Most épp csend és nyugalom van, talán csak a fák sejtenek valamit, ahogy merengve rázzák a fejüket az őszi szél titokzatos suttogására. Ez a csend és nyugalom azonban, akárcsak A Tisza című versben, a közelgő vihar kitörését előzi meg.
És a legutolsó refrén már azt jelenti: itt alszik a Kedves, mit sem tudva a közeledő viharról, amely talán a költőt is eltépi majd mellőle, férjét, aki a szabadságért fel fogja áldozni az iránta érzett szerelmet. Ez a vers legmélyebb, legigazibb mondanivalója.
