Petőfi forradalmár költő létére már nem a háborút dicsőíti: ellenkezőleg, igyekszik elfelejteni a háborút, mert elege van az öldöklésből. A harci zaj közepette a madárdalra figyel, de hogy ez a hang valódi madár hangja-e vagy csak a költő lelkében szólal meg, azt pontosan nem tudhatjuk.
Miért pacsirtaszó ez a madárdal? Petőfi szerette az Alföld tipikus állatait, szerette bennük az érzéseit szimbolizálni. A pacsirta egy mezőn élő madár, az Alföldön van az élőhelye, amelyet Petőfi szeret, hiszen a Kiskunság, a rónaság, a síkság, az alföld volt a kedvenc tája. A pacsirta a fű és a gabona között fészkel, nagy lankás területeken, mezőségeken, de a magasban is szeret dalolni.
A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe volt (használta ebben az értelemben Arany János és Tompa Mihály is). Petőfi a pacsirtában az érzelmek kifejezőjét látta, amely a vad öldöklés színhelyén, a csatatéren, mint a béke és a remény hirdetője szólalt meg.
A vers tavaszi vers is, amelynek motívumai a tavaszt, a természet újjáéledésének évszakát idézik fel. A tavasz jelképesen az emberi életnek az első, boldog szakaszát, a fiatalságot is jelenti, a boldogság, a szerelem vagy az új lehetőségek szimbóluma.
Tehát amikor a tavaszt köszöntő pacsirta dalát meghallja a költő, akkor a dal előhívja benne ezeket a rejtett jelentéseket is. Főleg a csatazaj után kellemes a számára visszatérni a természet békés csöndjébe.
A vers tehát az öröm kifejezése, a harcok utáni visszatérés öröméé. A természet megnyugtatja Petőfit, aki szeretne visszatérni a költészet és a szerelem világába.
A madárdal eszébe juttatja, hogy ő nemcsak katona, hanem költő is, akit a költészet és a szerelem istennője is millió áldással halmozott el: „Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.”
A katonákat, saját magát „gyilkos eszköz”-nek nevezi a forradalmár költő! Eljut idáig Petőfi, hogy a katona szót pejoratív értelemben használja!
Itt tehát egy szerepdilemmába keveredik, hiszen korábban felvállalta a népvezér-váteszköltő szerepét, és ez a harcos forradalmár szerep most ellentétbe kerül a hétköznapi élmények megélésével, a pillanat szépségének megélésével, az önkifejezés igényével (ami költő esetén a versírás).
Petőfi most ezt a magára vállalt közösségi szerepet személyiségrombolónak érzi, hiszen ez a szerep nem engedi, hogy személyisége kiteljesedjen, „gyilkos eszköz”-zé teszi mások kezében.
A romantika idején a személyiségnek (individualitásnak) fokozott értéke volt, de Petőfi lemondott erről akkor, amikor magára vállalta a váteszköltői szerepet. Akkor lemondott a magánélet örömeiről azért, hogy beteljesítse a közös cél elérése érdekében magára vállalt, nagyszerűnek és szentnek érzett nagy feladatot.
Most viszont úgy érzi, hogy a közéleti feladatvállalás rombolja a személyiségét és költészetellenes is, hiszen olyan helyzetbe kényszeríti, amelyben kerülik a múzsák (a régi mondás szerint „háború idején hallgatnak a múzsák”, és ez igaz ebben a versben is). Az az életfelfogás, amely a személyiséget állítja a középpontba, összeegyeztethetetlen a közösségi szerepvállalással.
Minderre a pacsirta éneke döbbenti rá Petőfit, aki újra felidézi magában a szerelem örömét és a politikamentes, „önmagáért való” költészet szépségét, amely szinte már csak emlék a számára. A költőietlen jelenből a múltba és a jövőbe képzeli magát, s az élet legfőbb értékeit a költészetben és a szerelemben jelöli meg.
Kint a világban tavasz van, és az ő lelkében is tavasz támad, felidézi a múlt szép emlékeit és reményteljesen néz a jövőbe, amelytől a múltbelihez hasonló szerelmi, magánéleti boldogságot remél.
A vers megszületése azt jelenti, hogy a költő visszatalált a szépséget és a személyes élményeket kifejező személyes költészethez, és ihlete is visszatért a csatazaj és a múzsákat elüldöző külső valóság ellenére.
