A vers zaklatottan és lendületesen indul, ez a lendület a 2. versszak elején egy pillanatra lelassul. A három pont jelzi, hogy pillanatnyi szünet jön, amely után keserű-gúnyos hangvételű szakaszok jönnek (a „hah” indulatszóval kezdődően).
A szótagszámok soronként speciálisan, de szabályosan váltakoznak, a rímképlet x a x a x b x b. A páratlan sorok (amelyek nem rímelők) mindig 10, a páros (rímelő) sorok mindig 9 szótagosak.
A versben három személyes névmás jelenik meg: én, ti, ők. Az „én” a lírai én, a „ti” a királyok, az „ők” viszont két dolgot is jelölhet. A „csak tűrnek” állításban egyértelműen a népet, az „…odafönn az égben / Megszámlálták napjaitokat” részben az égieket jelenti.
Nyelvtanilag tehát a nép azonos az égiekkel, a királyokat lentről (nép) és fentről (égiek) is ugyanúgy ítélik meg. Vagyis a hízelgőket leszámítva mindenki a király ellen van, a lírai én is és ők is (azaz a nép és az égiek).
A versnek nagyon fontos része a refrén, különösen a dőlt betűvel szedett szeretett szó:
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!
A vers mondanivalója erre a két sorra épül, amely első olvasásra félrevezető a kihangsúlyozott „szeretett” szó miatt. Több elemző is volt, aki félremagyarázta a vers mondanivalóját, mert szó szerint értelmezték a refrént. Még Illyés Gyula is tévedett, amikor azt írta, Petőfi azt a félreértést akarta eloszlatni a verssel, hogy a magyar parasztság hagyományosan királyhű. Nem volt ilyen félreértés.
A refrént nem lehet szó szerint érteni, mert az, hogy 1848 márciusának második felében a nép nem szerette a királyt, egyszerűen nem igaz. Ebben az időben a hagyományos feudális király-tisztelet örökségeként még volt a király személyének egyfajta nimbusza.
A közfelfogás az volt, hogy a király jó, csak a tanácsadói rosszak, és ez még a Habsburg uralkodókra is vonatkozott. Az emberek hittek a király jóságában, Petőfi verse pont ezért váltott ki olyan nagy felháborodást.
Pedig a költő helyesen látta azt, hogy a királyban nem lehet bízni, mert mindig önmaga és Ausztria érdekében cselekszik, és csak olyankor tesz engedményeket, amikor kényszerhelyzetben van.
Hiába ígérgeti a magyaroknak a szabadságjogokat, hiába ígérte meg a felelős magyar kormány kinevezését, nem adja meg, vagy ha megadja, akkor úgy teszi, hogy a magyar kormánynak ne legyen se pénze, se katonasága, és emiatt béna legyen.
Petőfi indulatát ez a felismerés váltotta ki, ugyanakkor a verssel nemcsak azt akarja mondani, hogy a nép ezek után nem szereti többé a királyt, tehát a mű nemcsak egy érzelmi közlés. A vers fő mondanivalója az, hogy a királyság intézménye túlhaladott, elavult államforma.
A refrén nem cáfolja, hogy a magyar nép hagyományosan királyhű, hiszen Petőfi nagyon is jól tudta, hogy sokan vannak a királypártiak, és a verssel éppen a királyhűség ellen akart harcolni. Hízelgőknek nevezi a királypártiakat, és mivel a „hízelgés” szó negatív jelentésű, ezzel minősíti is őket.
Tudjuk, hogy először „hazugság”-ot írt, aztán kicserélte „hízelgés”-re. Ez a csere arra utal, hogy szerinte csak azok szeretik vagy mondják szeretettnek a királyt, akik a király közvetlen környezetében élnek és szoros érdek köti hozzá őket (a hízelgők a királyt körülvevő urak). A hazugságot ugyanis olyanok is mondhatnák, akik nem élnek a király közvetlen környezetében.
Tehát Petőfi különbséget tesz a király közelében élő emberek és a többiek között. Szerinte a többiek már nem mondják, hogy van szeretett király. És a hízelgők, akik ezt állítják, tudják, hogy állításuk objektíve nem igaz, mégis mondják, mert ez az érdekük. Csak kisszerű, önös érdekből teszik, ezért kapják a „szemtelen” jelzőt.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
