A társaságnak úri tagjai
Szekérre űltek és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
A vers tele van ismétlésekkel. Itt az 1. strófában pl. a „szekér”, a „menni” és az „ökör” szavakat ismétli a költő (Szekérre ültek és azon menének, Szekéren mentek, de ökörszekéren. Két pár ökör tevé a fogatot… A négy ökör lassacskán ballagott). Ezek az ismétlések olyan ritmust adnak a versnek, mintha az ökrök lépegetését imitálnák. Ezt az érzést erősíti bennünk az utolsó két sor (a refrén):
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Az 1. versszak még egy kicsit kívülről és felülről szemléli az ábrázolt falusi életképet és annak földhözragadtságát, de a 2. versszakban képváltás történik. A költő itt már nem annyira a tájat, hanem inkább a táj hangulatát örökíti meg. A „megszakadt” felhőkben vándorló holdat s a „kalmár” szellőt, amely édes illatot vesz a füvektől.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhőkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetőben.
Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,
S vett a füvektől édes illatot.
Ugyanakkor ennek a tájleírásnak mégis van bizonyos plaszticitása, csak az éjszakai vidéket nem részleteiben, látható körvonalaiban, hanem a képzelet által átlelkesítve kelti életre Petőfi. Megtudjuk, hogy még világos van, de már fenn van a hold. Ez a hold akár kaján kíváncsisággal is letekinthetne a szekér utasaira, és az előző versszak hangulatát alapul véve ez volna a logikus folytatás.
Ehelyett azonban Petőfi célzatosan torzított, „irodalmias” regényességet hoz a versbe: a holdat bús özvegyhez hasonlítja, aki férjének sírját keresi a temetőben. Ez a kép több, mint romantikus: a szentimentális sírköltészettel mutat rokonságot. Olyan, mintha egy pesti divatlapban megjelent verset olvasnánk…
Persze, az uralkodó korízlés a romantika volt, így bizonyos mértékig érthető, hogy Petőfi a nyáréjszakai hold látványát egy hasonlat segítségével romantikus-szentimentális képszimbólummá alakítva hozzáidomította a korízléshez. Azonkívül a vers hangulatán is emelt azáltal, hogy a szentimentalizmus kifejezéskészletét alkalmazta.
Ezzel a képpel a költő a valóságfelettibe emel át bennünket: a férje sírját kereső bús hölgy titokzatosságot, sejtelmességet hoz a versbe, amelyet tovább mélyít a megszemélyesített szellő képe, amely kereskedő módjára hozza-viszi az illatokat egyik helyről a másikra.
Erre a túlzott romantikára ad gúnyosan józan, mondhatni csúfondáros választ az országúton cammogó ökrösszekér a strófa végi refrénben:
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Egy olyan belső ritmus található a versben, amelyre a strófaszerkezet pontos ismétlődése hívja fel a figyelmünket. Ennek a szerkezetnek az a lényege, hogy minden versszak végén újra feltűnik a négy ballagó ökör képe, amely egyre inkább kontraszttá is válik, hiszen vaskos realitása szöges ellentétben áll a vers tulajdonképpeni témájának megkapó légiességével és ábrándos hangulatával.
A vers atmoszférája ellágyult, érzelmes és légies, de a szekér, a szilárd országút és a két pár ökör bölcs, nyugalmas és közömbös ballagása minduntalan visszazökkent minket a realitásba, és némi iróniát visz bele az idillbe.
Mindazonáltal a 2. strófában Petőfi sikeresen össze tudta kapcsolni a síri világot a falusi idill hangulatával. Olyan érzelmi telítettség áll be, amely előkészíti a következő versszak történéseit.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
