A 2. versszak magasba ívelése után a 3. versszak ismét egy életkép, amelyben együtt látjuk a legelső versszak szereplőit, de míg ott a társaság egy közösséget alkotott, itt már a költő párban üldögél Erzsikével, elkülönülve a többiektől, akik beszélgetnek és énekelgetnek.
A lírai én először itt, a 3. strófában szólal meg E/1. személyben:
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja épen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Ez a környezet csak hangulati háttér a két fiatal kettősének kibontakozásához. Ugyanis fokozatosan erre a két emberre közelítünk rá, s a többiek háttérbe szorulnak: ezt jól érzékelteti „a társaságnak többi tagjai” kifejezés.
Petőfi teljesen feloldódik a pillanatban, leveti álarcait, szerepeit, beleéli magát a játékba, az érzelembe. A 3. strófa nagyon magasra lendül, egészen a csillagokig: a lírai én ábrándosan megkérdezi Erzsikétől: „Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Ezzel a kérdéssel zárul a strófa, és a refrénben ismét azt látjuk, ahogy ballagnak az ökrök a szekérrel, de ez a hirtelen váltás nem bántó, mivel az ökrösszekér részévé válik a varázslatnak, beleilleszkedik a tájba. Fent és lent, képzelet és valóság találkozása ez:
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A csillagok megjelenésével egyfajta éteri lebegést kap a költemény. Az ökrök szerepe is megváltozik: vaskos jelenvalóságukkal ők kötik össze az eget és a földet, az éteri lebegést és a földhözragadtságot, az ábrándosságot és a józanságot. Az ökrösszekér motívuma itt már nem ironikus.
A vers az idill műfajába sorolható, mivel boldogságot, meghitt nyugalmat áraszt: a két fiatal az egész világot kizárja, csak ők ketten léteznek most egymás számára, s meghitt, mámoros pillanatot élnek át.
Az utolsó strófa azzal a kérdéssel kezdődik, amellyel az előző versszak befejeződött: „Ne válasszunk magunknak csillagot?”, hiszen még ugyanabban a pillanatban vagyunk. A hangulat itt tetőzik.
„Ne válasszunk magunknak csillagot?”
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
A csillagokkal kapcsolatban számos néphiedelem létezett. Az egyik például az, hogy mindenkinek van egy saját csillaga, és ha lehull az égről egy csillag, a földön meghal egy ember, mert a csillag az emberi lélek szimbóluma.
A versben azonban a csillagválasztás célja az, hogy a fiatalok később emlékezni tudjanak a jelen pillanatra, azaz meg akarják valahogy örökíteni a varázslatos pillanatot, amit átélnek:
„A csillag vissza fog vezetni majd
A mult időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”
Az idill, az érzelmi telítettség, az édeni, varázslatos pillanat ekkor szomorkássá válik, mert a fiatalokban tudatosul a jövő, a valóság kegyetlensége, az, hogy a sors elszakítja őket egymástól. Ez a kilátás készteti őket arra, hogy megőrizzék a szép emléket, s játékos évődésükből valamilyen mélyebb, megőrzésre érdemes hangulat alakul ki.
Érzik ugyanis, hogy a varázsos pillanat mennyire mulandó, ezért kapcsolják a csillagokhoz, amelyek állandóak és örökkévalóak. E mulandóság ellenére mégis a perc örökkévalósága érződik ki a versből.
S választottunk magunknak csillagot.
A lány válaszát nem tudjuk meg szó szerint, a költő csak annyit közöl velünk, hogy választottak maguknak csillagot. A csillagválasztás motívuma önmagában teljesen szokványos fordulat, de a sorsszerű elválás miatt végül mélyebb jelentéssel telítődik.
Itt már nincsenek szentimentalista költői képek, mint a 2. versszakban, de ez a nagyon is hétköznapi jelenet önmagán túlmutató, már-már kozmikus jelentést kap.
Az utolsó versszakban tehát olyan örök motívumokat használ fel Petőfi, mint a búcsú, az emlék, a múlt és az illúzió.
A vers végén megjelenő ökrök már azt jelzik, hogy az idő megállt, a végtelenbe nyúlt, vagyis a pillanat örökkévalóságát fejezik ki:
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
