A forradalmi hevület olyan erős volt, hogy az öreg Petrovics minden baját elfeledte, pedig egy küzdelmes, nehéz élet állt mögötte (hogy mennyi csapás, szerencsétlenség érte, arról az István öcsémhez és A jó öreg kocsmáros című versek is beszámolnak).
A költő apja az ágytól az asztalig alig bírt elvánszorogni, olyan beteg volt, de most erőre kapott, mintha megfiatalodott volna.
Petőfi felteszi a kérdést, vajon mi vehette rá idős édesapját arra, hogy beálljon katonának? Hiszen semmije nincs, amit védenie kéne az ellenségtől:
Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
A gazdagok azért harcolnak, mert féltik a vagyonukat: nem akarják, hogy mindenük az ellenség kezére jusson. A szegényeknek azonban nincs más vesztenivalójuk, csak a puszta életük. Miért teszik vajon azt is kockára?
Petőfi megadja nekünk a választ: azért, mert szeretik a hazájukat. A gazdag nem hazaszeretetből harcol, csak a szegény szereti igazán a hazáját.
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát….
Csak a szegény szereti hazáját.
Apján keresztül itt Petőfi az egész népet felmagasztalja, azokat a szegényeket, akik hazaszeretetből vettek részt a szabadságharcban.
Tudjuk, hogy az öreg Petrovicsnak voltak ellenérzései fia költői ambícióival szemben, de miután Petőfi hírnévre és megbecsültségre tett szert verseivel, apja megenyhült. Ebben a versben a költő már arról vall, hogy apja még büszke is volt rá.
Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Most azonban ő, a költő büszke a harcban részt vevő idős, beteg édesapja hősiességére:
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.
Apja dicsőségét szeretné koszorúval ünnepelni, vagy ha az öreg meghalna a csatában, költő-fia megsiratná, de abban a tudatban, hogy férfihoz méltó, szép halált halt, s bátorságával kiérdemelt hírneve, „fényes dicsősége” örökre megőrzi a nevét.
