A vers 6 különálló strófából áll, a refrének mindig másmilyenek, és versszakról versszakra változik az érzés és a hangulat is. A költő minden eddigi versét téma szerint felsorolja és strófákba szedi. A hat versszak tehát hatféle lelkiállapotot illetve kedélyállapotot helyez egymás mellé.
Az 1. strófa az ábrándos lelkiállapotban írt romantikus verseiről szól (ez távolról sem a leggyakoribb verstípusa volt).
A 2. strófa könnyelmű, habos, kicsit provokáló, könnyűvérű, víg versekről szól.
A 3. strófa a lelki eredetű, belső, a költői énből termett versekről szól: ilyenkor az alkotás lelki tünemény, így születnek a szerelmes versek.
A 4. strófa a bortól mámoros lélekkel írt költeményeket, a búslakodás és az öröm verseit idézi meg, ezek a szerelmes versek és bordalok között vannak.
Az 5. strófában megjelenik egy új hangvétel: Petőfi érzi, hogy ő a nemzet költője. Mivel a nemzetek rabságban sínylődnek, társadalmi ihletésű verseit bánatos hangulatban írta.
A 6. strófában forradalmi verseit idézi meg, amelyeket haragos lélekkel írt.
A hatféle lelkiállapot tehát: ábrándos, könnyelmű, szerelmes, bortól mámoros, bánatos és haragos. Petőfi a strófák végén találó jelképekkel fejezi ki ezeket a lelkiállapotokat: a holdsugár az ábrándozás, a pillangó a könnyelmű csapongás, a vadrózsa a szerelem, a szivárvány a mámor, a felleg a bánat, a villám pedig a harag jelképe.
Ezek a jelképek olyan szimbolikus jelenségek vagy élőlények, amelyek egy kivétellel (vadrózsa) mind „légiesek”, nesztelenek. Mindegyik hangtalan, kivéve a vers végén szereplő villámlást.
A verseit uraló témákon és lelkiállapotokon kívül a költészetére jellemző műfajokat is felsorolja Petőfi: az 1. strófában ódákra és/vagy elégiákra utal, a 3. versszakban szerelmes versekre, a 4. strófában bordalokra. Az 5-6. strófa harcias közéleti költeményeit, forradalomváró verseit idézi meg.
Azokat a lelki, hangulati változásokat, amelyek önmagára jellemzőek, Petőfi az egész költészetére jellemzőnek tekinti, és költői programmá tágítja ki.
Ő nem egy olyan költő, aki csak egyféle műfajban és egyféle hangvételben alkot. Az ilyen egynemű, egyhangú költészettel szemben az ő lírája folyton változik, ő mindig más-más hangon szólal meg és különböző költői szerepeket vesz fel. Így hát a Dalaim című versében Petőfi az ilyen sokszínű, sokoldalú költészet létjogosultságát hirdeti.
Úgy gondolja, a sokféle téma, a sokféle hangulat és kedélyállapot jól megfér egymással a költő lelkében is és művészetében is: nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Az ilyen változékony, folyton alakot váltó, ellentétekben megnyilvánuló költészetnek egyetlen biztos pontja van, ami mindig fix: a költő személyisége, amelyet Petőfi romantikus módon értelmez mint individuumot. Az egyéniségnek ez a hangsúlyos szerepe a felvilágosodás korából ered, és nálunk először Csokonainál jelent meg.
Petőfi személyiségének sajátságos vonása például az a feszültség, amely a sok egymással ellentétes érzelem és gondolat eredménye, és az a változatos, sokféle reakció, amelyet lelke a világra ad, amelyet szintén ellentétekben tud megragadni.
Ez a fajta költészetfelfogás, sőt, világfelfogás már a romantika szemléletét mutatja.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
