A vers 1848 májusában íródott Pesten, fáradt, kiábrándult lelkiállapotban. Március 15-e után Petőfi legtöbb verse a politikával, a társadalmi gondokkal kapcsolatos, de a legnagyobb, legszebb költemények mégsem ebből a témakörből kerülnek ki.
Petőfi nem tudott és nem is akart folyamatosan politikával foglalkozni, időnként tehernek érezte a magára vállalt népvezér-szerepet, és csak ember és költő akart volna lenni.
A Miért kísérsz… című versében a politikamentes költészet iránti vágya szólal meg, szeretné elfelejteni, hogy nemcsak ember, hanem polgár is (háromszor is szerepel ez a felkiáltás: „Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!”). Legalább csak egy időre meg szeretne szabadulni attól a sok gondtól, amit a közügyek rónak rá a hazaszerető emberre.
Ugyanaz a problematika jelenik meg, amit egy hónappal később Petőfi Az apostol című elbeszélő költeményében is ki fog fejteni: az ember és a polgár, a magánember és a küldetéses népvezér-költő szerep közti ellentét.
Az apolitikus (politikamentes) költészet és a közösségi költészet szembekerül egymással, mert Petőfi úgy érzi, nála nincs meg az egyensúly a kettő között, átbillent a mérleg a közéleti költészet javára, így nem tud egy harmóniát megélni.
Miért kísérsz…
Miért kisérsz minden lépten-nyomon,
Te munkás hazaszeretet?
Éjjel-nappal mért mutatod nekem
Gonddal borított képedet?
Örökké itt vagy, itt vagy énvelem,
Ugy is látlak, ha behunyom szemem.
Tudom, kevés, mit a honért tevék,
De megtevém, amennyi telt,
Van, akinek nagyobb az ereje,
S mégis kevesebbet mivelt;
Kérlek, fordítsd el tőlem képedet
Csak egy időre, hazaszeretet!
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
Itt a tavasz, virít a föld,
Virágillat s a zengő madarak
Dala eget-földet betölt,
Arany felhők, e nyájas szellemek,
Fejem fölött vidáman lengenek.
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
A költészetnek istene
Olyan kegyes hozzám; iránta én
Hálátlanságba essem-e?
Ott vesztegelni hagyjam lantomat,
Míg a bútól majd húrja szétszakad?
Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!
Van ifjuságom s kedvesem,
Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál
Az ifjuság s a szerelem,
És minden óra, mit el nem vevék,
Egy elpazarlott örök üdvösség.
Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság,
Tavasz, költészet, szerelem!
El hagyjam őket tőlem szállani?
Utánok vágyva nyúl kezem…
Jertek hozzám… nyujtsátok karotok…
Öleljetek meg, tietek vagyok!
Van valami sötét szín benne, de másfajta, mint a Felhők-ciklusban. A költő a hazaszeretet és az élet örömei között vívódik, mert bár a haza számára a legfontosabb, időnként úgy érzi, túlságosan átadta magát a közügyeknek.
Idáig szívesen követte a szabadságharc eseményeit, de most már úgy érzi, mintha meg lenne bélyegezve. A saját maga által felvállalt feladatot is terhesnek érzi, menekülne a felelősségérzet elől.
Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!
