Petőfi Sándor: Nemzeti dal (elemzés)

Petőfi a szóismétlés eszközét használja nyomatékosításra: két egyforma, nem akármilyen szót két külön sorba tesz: „Esküszünk / Esküszünk, hogy…” Ennek rendkívüli stílusereje van, hiszen nem akármilyen okért szoktunk esküdni. Az eskü a magyar ember számára szent!

Nagy tettek, fogadalmak, nekibuzdulások hitelesítője az eskü, mely Isten és ember előtt megmásíthatatlan. Az esküvel, ezzel az Isten és ember előtti megnyilvánulással nem játszik az ember. Az eskünek tehát stílusárnyalata van, nyomatékosítja, hogy ezt akarjuk, ez a célunk.

Többféle esküforma létezett: az egyiknél az ember a bal kezét a szívére helyezi, a jobb kezét a magasba emeli, a másiknál mindkét kezét a bibliára helyezi. Az eskü tehát szent a magyarnak, és ezúttal nem kevesebbről, mint egy nép sorsfordító akaratáról van szó.

Van ebben az esküben egy figyelemre méltó gondolat: a tömeg nem általában az Istenre, hanem a magyarok Istenére esküszik. Hogyan lehet egy olyan népnek saját külön nemzeti istene, amely már 8 és fél évszázada keresztény hitre tért?

Petőfi a vers hatásossága érdekében azt a lélektani tényt használja itt fel, hogy a magyarság kultúrája, gyökerei a kereszténységet megelőző pogány időkig nyúlnak vissza, amikor a nemzetnek még saját külön vallása volt, saját istenekkel. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy a kereszténység csak valamiféle zománc az igazi lényegen. A lényeg a nemzet, amelynek függetlenségéért most harcolni kell.

A versbeli felszólítás azért olyan hatásos, mert Petőfi nagy mértékben leegyszerűsítette a cél megfogalmazását és az érvelést. Mivel tudta, hogy nagy tömegekhez fog szólni, és mindenkire egyaránt hatni akart, nem állhatott elő egy nehézkes, érvelő verssel. Érvelése szinte primitíven egyszerű, de éppen ezért ellenállhatatlanul szuggesztív.

A vers szerkezetileg 3 részből áll:

● Az 1. rész (1. strófa) erőteljes felszólítással buzdítja tettre a magyar népet. Itt hangsúlyozottan két külön személy a költő és a megszólított magyarság, de problémáik közösek: együtt kell eldönteniük, hogy a rabságot vagy a szabadságot válasszák-e. A költő már döntött, a többiek most állnak a döntés előtt.

Valójában egyáltalán nem kétséges, hogy a tömeg mit fog választani a felkínált két alternatíva, szabadság és rabság közül. Szabadság: igen, rabság: nem. Ezt megerősíti az eskü szövege is, a refrén, amelyben egyesül a szónok és a kórus.

● A 2. rész (2-4. strófa) a múlt és a jelen összefüggéseit tárja fel. A „szolgaföld” olyan földet jelent, amelyen szolgává lett emberek laknak. A dicső, bátor és szabad ősök nem nyughatnak békében olyan földbe temetve, melyen utódaik szolgaságban élnek, ők most forognak a sírjukban, így az ő kedvükért is ki kell vívnunk a szabadságot.

Megmarad az egység a költő és hallgatói között, ezt a T/1. személy jelzi. Csak az esik ki belőle, aki nem érdemli meg, hogy ide tartozzon: a gyáva „sehonnai bitang ember”, aki nem mer meghalni a hazáért. Az ilyen ember nem érdemli, hogy hazája és becsülete legyen. Itt az üzenet az, hogy a haza becsülete sokkal nagyobb érték, mint az egyén élete.

Utána a költő nagyon erőteljes, közvetlen buzdítással hívja fegyverbe az embereket (4. versszak), próbálva hatni a büszkeségükre, hogy ne láncot hordjanak, mikor a kard, a bátor harc sokkal jobban illik egy büszke nemzethez. Ezért sem szabad belenyugodni a szolgaságba. Itt van a vers érzelmi tetőpontja.

● A 3. rész (5-6. strófa) a jövőn való tűnődés, amikor a magyar visszaszerzi a becsületét és neve „megint szép lesz” (ezzel Petőfi azt is kimondja, hogy most nem az, ami egy nagyon ügyes, burkolt nemzetbírálat). A múlt századok, amelyek szolgaságot hoztak, gyalázatba döntötték a magyarságot, ezt a gyalázatot kell most nekünk lemosnunk.

Ha ez sikerül, akkor mi már nem a dicső ősök méltatlan utódai leszünk, hanem mi leszünk azok a dicső ősök, akiknek a sírjait szentnek tekintik az utódok. Az utókor (az unokák nemzedéke) majd leborul a mostaniak nagysága előtt, akik életüket áldozták az ő szabadságukért, és áldani fogja az emléküket.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!