Petőfi Sándor: Nemzeti dal (elemzés)

Nemzeti dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Már a cím is szinte himnikus zengésű, ódai, ünnepélyes, emelkedett, magasztos. A Nemzeti dal műfaja dal, hazafias, forradalmi dal, amint a cím is meghatározza, de azon belül az indulók csoportjába tartozik, akár a francia forradalom indulója, a Marseillaise. (A „magyar Marseillaise”-nek is nevezik.)

Hangneme magasztos, buzdító, stílusa egyszerre romantikus és realista, verselése ütemhangsúlyos, kétütemű nyolcas (rím-és ritmusképlete: 4/4a, 4/4a, 4/4b, 4/4b, 4/4x, 3c, 4/5x, 3c).

Formailag hat, egyenként 8 soros versszakból áll, amelyek két részre bonthatók:

● 4 sornyi buzdító rész, amely E/3. személyben szólal meg
● 4 sornyi eskü, amely a T/1. személyű refrén.

A vers párbeszédre épül a tömeg és az egyén között: amolyan kardal, amelyet szóló és kórus váltakozva énekel. Az egyén a kezdeményező, ő vezet, ő az, aki felhív, és a refrén a tömegtől visszhangzik.

A versszakok eleje és refrénje tehát úgy áll szemben egymással, mint a személyes felkiáltás a közösség visszhangjával. A szónok nyit, a refrént pedig százezrek visszhangozzák, akik egyetértenek a strófákban elhangzó felhívó szózattal.

Az elemzésnek még nincs vége. Kattints a folytatáshoz!