Ugyanakkor a beszélő féltékeny is a természetre Laura miatt, így lesz az ember és a természet kapcsolata többértelmű (ami újdonságnak számított a Petrarca-korabeli költészetben). A lírai én szereti a természetet, de amikor Lauráról van szó, akkor hirtelen féltékeny lesz rá.
A lírai én tehát az utolsó versszakban szembe kerül a természettel, mert számára Laura megközelíthetetlen, míg a természet számára nem az. Ugyanakkor felháborítja a természet közömbössége, miközben az ő érzelmei olyan hevesek és lángolóak.
Ez az oka, hogy végül felszólítja a természetet, hogy teljes mértékben azonosuljon vele: érezze azt, amit ő. Ezáltal a természet érző, átlelkesített, már-már emberi lénnyé változik, hiszen emberi érzelmeket kell átélnie a lírai én kedvéért.
A vers hangvétele – mint Petrarca szerelmes verseinek hangvétele általában – elégikus. Ugyanakkor hangulatilag magasról indul a költemény, és mindvégig szárnyaló vallomás marad, a beszélő elragadtatottsága a túlzásig hevül. Az öngyötrő vallomás és a féltékenység reneszánsz kellék.
A költő nem a visszautasítás miatt borong és nem a hajdani boldogságot siratja, hiszen Laurával sosem voltak együtt és Laura sosem utasította vissza (nem is tudott Petrarca érzelmeiről). Amit a költő akar, az egyfajta senki számára el nem érhető egység, a szüntelen összetartozás. Tehát elérhetetlen dologra sóvárog. Akarja is látni Laurát, meg nem is.
Az érezhető a Ti szerencsés füvek kezdetű versből, hogy Petrarcát az elkülönültség bántja. A versen áthúzódó, két tagból álló felsorolások, szerkezetek, jelzők és főnevek még hangsúlyosabbá teszik kettejük külön-külön létezését.
