Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (elemzés)

A vers kezdetén esteledik, az egyre nagyobb sötétben már nem látható a szögesdróttal beszegett tölgykerítés. Ez a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti átmenetileg. Persze, a józan ész azért tisztában van vele, hogy ott feszül a szöges drót.

A képzelet is felszabadul, a testileg-lelkileg megtört foglyok álmukban visszatérnek az otthoni tájakra. Persze még az álomban is teli vannak félelemmel, aggodalommal: létezik-e még az otthonuk, a menedékük? Várják-e őket haza?

Nyugtalan szorongás érződik a „Mondd, van-e ott haza még…?” kérdésben. A költő a veszélyben lévő magyarságra gondol, aztán a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincsen már, aki megértse őket.

De ő a tábor embertelen világában is teszi a dolgát, amit költőként kötelességének érez: alkot.

Már-már naturalisztikusan hiteles képet kapunk arról, hogy milyen rossz körülmények közt kell írnia, és mennyire meg van alázva mint alkotó ember: „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, / vaksin, hernyóként araszolgatva a papíron.”

Közte és a többi fogoly közt csak annyi a különbség, hogy míg ők már fáradtan elaludtak, a költő virraszt. Egyébként mind ugyanazt az állati életet élik („férgek közt fogoly állat”).

A szörnyű valósággal az álom és az álmodozás tud csak szembeszegülni, az otthon emléke, az asszonyi szó, a szabadság, az emberhez méltó élet reménye, ez tartja bennük még a lelket.

Valami irracionális csodavárás próbálja elnyomni a méltatlan halál gondolatát, de az álmokat, a csodákban való bizakodást kegyetlenül szétzúzza a valóság látványa. Nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal.

Nagy nyugalom árad a versből. A halál közelében megnő és elmélyül az emberi értékek értéke. A képek költőiek, mintha Radnóti költői tehetsége ekkor teljesedne ki legmélyebben.

Uralja a verset az elveszett éden utáni vágy. Az elveszett élet utáni vágy.

A holdfényben újra láthatóvá válik a kerítés is és a fegyvere őrök árnyéka. Ez elkergeti az illúziót, és fokozza a rabság kínzó érzését.

„Alszik a tábor”, ezt kétszer megismétli, hangsúlyozva, hogy számára már az alvás sem tud megnyugvást hozni. Ébren virraszt, míg a többiek alszanak.

A szeretett nő csókjára emlékezik, és gyönyörű vallomást tesz neki: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

Ez az utolsó sor egy Horatius-versre (carmenre) játszik rá, amelyet Radnóti fordított, és aminek a befejező sora a következő: „csak véled tudok én halni is, élni is!”