A 2. egység (5-12. sor) már a látomás hőfokára emeli a verset. A beszélő három állítást sorakoztat fel, amelyeknek feltételes tagadó retorikája az 1. versszak állítmányához kapcsolódik: „különben nem…”, „különben csak…”. Ez a három állítás a parancsszerű zárlatig emeli a vers indulati ívét.
Mivel nincs se feje, se végtagjai, a torzó tökéletes izomzatú mellkasa és „csöndes ágyéka” veszi át a hiányzó testrészek szerepét, s látja el a gondolatközlő funkciót. Némaságában is elkápráztat, és „mosolyog” a „nemző középig” terjedő ív által.
A 3. egység (13-14. sor) a zárlat, amelyben az elbűvölt szemlélő megérzi, hogy a szobortöredéknek „nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne”. És rádöbben, hogy mit üzen a műalkotás: évezredek messziségéből a művészet ereje által adja át útravalóként, szent bölcsességként az életparancsot: „Változtasd meg élted!”
A zárlat tehát egy összegző kijelentés és a sürgető „tanulság” kikiáltása. Megvilágosodás jellege, szakrális töltete van, amelyet a motívumok rendszere, a metaforák rétegzett utalásai készítettek elő.
Az utolsó mondat, a „Változtasd meg élted!” egy sürgető felszólítás a mű végén, amely szállóigévé vált, és amelyet a művészet szellemiségének tulajdonítanak. A záró mondat Tóth Árpád nemes, veretes fordításában egyszerű felszólítás, amelynek lényege, hogy „Meg kell változtatnod az életedet!”. Ugyanez Kosztolányi jóval szabadabb fordításában: „Kezdj újra élni.”
Nemcsak erkölcsi belátást fogalmaz meg, hanem az emberi élet műalkotássá formálásának lehetőségét is. Rilke úgy gondolta, a művészetnek nagyon fontos szerepe van az ember formálásában: a művészet az egyetlen út, amelyen az ember eljuthat önmaga kiteljesítéséhez és egy magasabb rendű léthez.
Minden igazi műalkotás az esztétikai élmény katartikus hatását sűríti magába. Egy remekmű befogadása, az esztétikai élmény átélése olyan örömöt, olyan felemelő érzést ad, amely kiemeli az embert a maga hétköznapi, kicsinyes, szűk világából, és értelmesebbé teszi a létünket. Így aztán egy-egy műalkotás befogadása, megértése „önbeteljesülés” is, aminek eredményeként az ember máshogy gondolkodik és máshogy cselekszik.
A vers megfelel a hagyományos esztétikák katarzis-elvének, akár a katarzis példázataként is olvasható, hiszen felhívja a figyelmet arra, hogy a befogadás és megértés során a mű és a befogadó egyaránt megváltozik, „újraalakul”.
Az Őszi nap és A párduc című Rilke-versekkel ellentétben az Archaikus Apolló-torzó nem teljesen borúlátó költemény. Felcsillan benne némi remény, hiszen az ember élete megváltozhat, nem feltétlenül kell kiábrándítónak és céltalannak lennie. Talán az életünket is lehet műalkotásként élni, életművésznek lenni.
Intertextuális kapcsolat: John Keats Óda egy görög vázához című versében találhatunk hasonló motívumokat.
