Rainer Maria Rilke Archaikus Apolló-torzó című verse 1908-ban keletkezett és a költő Új versek című kötetében jelent meg ugyanabban az évben. A kötet vízválasztó volt Rilke pályáján, érett korszakának reprezentatív alkotása.
A prágai osztrák családba született költő befelé forduló, a lélek titkairól, szorongásairól valló művész volt, aki a szobrász Rodin környezetében találta meg azt a termékeny légkört, amely hozzásegítette alkotókészsége kiteljesítéséhez. Felesége Rodin tanítványa volt, ő maga monográfiát írt Rodinről.
Az Archaikus Apolló-torzó az egyik legismertebb műve. Egy képzőművészeti alkotás ihlette: egy antik görög szobortöredék, amely hiányos állapotban maradt fenn (nincs feje, se végtagjai, azaz torzó) és a párizsi Louvre gyűjteményében található.
Rilke egy kiállításon látta ezt a szobrot, valószínűleg még 1902-ben, első párizsi útja során. Ebben az évben ismerkedett meg Rodinnel is, akit rendszeresen látogatott műhelyében, így testközelből láthatta, hogyan készül el egy szobor.
A verset ihlető ókori torzó egy mesterien kidolgozott férfitest, egy vállig ép törzs, amelynek a jobb combja egészben, a bal alig a harmadáig maradt meg. Felületén több helyen találhatók horzsolódások, üreges sérülések nyomai.
Ami első pillantásra feltűnik és meghökkent rajta, az a hiány. Pont azok a részei hiányoznak a testnek, amelyek személyessé tennék: az arc és a szempár. Ezek hordozzák ugyanis az ember egyéniségét kifejező legfontosabb jegyeket. Ezek nélkül a test személytelen, bárkihez tartozhatna.
Rilke azonban meglátja benne a szépet. Az évszázadok romboló hatása ugyan torzóvá tette ezt a szobrot, de még így megcsonkítva is remekmű, mert valósággal „él”, benső fényétől „izzik” és „megszólítja” a szemlélőt. Még ebben az állapotban is csodálatot ébreszt, hiszen dacolva az idő pusztító hatásával „legyőzte a halált”, azaz időtlenné vált, szemben az emberélet végességével.
Egy ilyen régi műtárggyal való találkozás rádöbbenti az embert, hogy az élet rövid. Ahogy szembesülünk a szobor időtlenségével, átérezzük saját végességünket.
A szoborról írt versével Rilke arra is felhívja a figyelmünket, hogy a mű és a befogadó viszonya kölcsönös: a befogadó hatással van a műre, hiszen a mű a befogadás és megértés által válik élővé, és a mű is hatással van a befogadóra, akit megváltoztat a művel való találkozás.
Archaikus Apolló-torzó
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot, s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.
Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,
s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!
(Tóth Árpád fordítása)
Az Archaikus Apolló-torzó témája egy műtárgy leírása. Különlegessége az a kompozíciós elv, amely a csonka műalkotással való találkozást kölcsönös viszonyként mutatja be. Vagyis a vers valójában a mű és a befogadó kapcsolatáról szól, hiszen a műtárgy csak a befogadó értelmezése nyomán kelhet életre („a csonka test mégis izzik”).
A cím leíró versre utal. Az „archaikus” kifejezés jelentheti egyrészt a hellén kort, másrészt jelentheti azt, hogy szándékoltan régies, az archaikus korokba visszanyúló, ugyanakkor nem az „avíttas” jelentés kapcsolódik hozzá: van benne valami nemes. Az archaikus kifejezések régies formájú szavak (pl. „küzdtenek” = küzdöttek).
A vers címében egy archaikus Apolló-szobor szerepel. Apolló antik görög isten, a művészet, a fény istene. Szobra csonka torzó: fej, végtagok és nemzőszerv nélküli törzs.
A régi korokból ránk maradt szobrok torzók, azaz hiányosak, mégis képesek felkelteni az emberben a szépség érzését, megmozgatják az esztétikai érzékünket. És vannak olyan szobrok is, amelyek szándékosan torzók: nincs karja, feje, lába… lényegében az emberi test hiányosságát nevezik torzónak.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
