Alaphelyzet: egy antik műalkotás szemlélése a látomásig emelkedő indulati telítettségben. A költőt megérinti annak a valaminek a továbbélése, ami nélkül a torzó csak „suta kő” lenne. Ez a valami az ősi kultusz varázsa, amely a szobrot létrehozta, és a műben megnyilvánuló művészi erő, amely még csonka voltában is csoda. Az elrévült, szakrális vershelyzet ellenére a hangnem tárgyilagos. A szobor szemlélésének élménye a művészet metaforája.
A vers mint műalkotás egy másik műalkotás mögé húzódik, de ez nem a másodlagosságot fejezi ki. Van ugyanis olyan felfogás, amely szerint maga a vers, amely a megcsodált ókori szoborról szól, alkotásként másodlagos értékű volna. Vagyis azért „izzik” maga a vers, mert a szobor is „izzik”, azaz kölcsöntűzből kap szikrát, kölcsöntollakkal ékeskedik.
Pedig valójában nem lesz másodrendű a vers csak azért, mert elragadtatott hangon dicsőíti egy másik művészeti ág halhatatlan alkotását. Rilke nem érte be az élmény szolgai leképzésével, hiszen a műalkotás befogadása őt magát is átformálta, és mire a vers megszületett, új értelmet kapott: több lett, mint pusztán egy szobor dicsérete. A költő eljutott egy olyan végső igazsághoz, amelyet először nem is gyanított, ezért kellett megírnia a verset.
Rilke egy szenvedélyes, küzdelmes folyamat során katartikus módon rátalál a szobor üzenetére, és ezzel más dimenzióba emeli a szobrot, egy addig nem sejtett jelentését fejti meg, amely őt magát is megvilágosodásként éri.
Az általános alanyú (T/1. személyű), személytelenségre törekvő beszédmód mögött nehéz kitapintani egy körülhatárolható lírai ént. Ez a szándékos énrejtés az ún. tárgyias költészet poétikai eszköze. Ez a bújtatott lírai én, aki valósággal „megszökik” a vers sorai közül, nagyon foglalkoztatta a Rilke-kutatókat.
Rilke ugyanis mindig ilyen tartózkodó, közvetett, önmagát elhallgató módon nyilvánult meg verseiben. Egész biztos, hogy ez a költő alaptermészetéből fakadt. Ő maga visszahúzódott, s egyetemes mondanivalóját rábízta a tárgyakra és helyekre, amelyeket verseiben megjelenített. Úgy gondolta, ezek sokkal nagyobb hitelességgel, végső érvénnyel tudnak „szólni” az olvasóhoz, mint a költő. Általános alanyú, személytelen tárgylírája nagy hatással volt a század sajátos objektív költészetére.
Lírájából ugyanúgy hiányzik a lírai én, ahogy a torzónak hiányzanak a testrészei, de hatásának pontosan ez a mágikus hiány a titka. Ahogyan a torzóként fennmaradt test is képes átadni a hiányzó Apolló-fej üzenetét, ugyanúgy Rilke tárgyversei is képesek közvetíteni a belőlük hiányzó, „eltűnt” költő mondanivalóját.
A vers alapmotívumai: szem, nézés, fény.
A versforma szonett (petrarcai karakterű), a vers szerkezete a szonettre jellemzően ellentétező: a hiányban, vagy a hiány ellenére megtalált értékeket mutat fel.
Az Archaikus Apolló-torzó 3 szerkezeti egységre osztható fel.
Az 1. egység (1-4. sor) a tagadás-állítás (cáfolat) dinamikáját mutatja. A vers a hiány kifejezésével, tagadással, a nem látható szemek láttatásával indul. A vers többi része ennek ellentétezése, cáfolata, erre a hiányra felelő „mégis”-ek sora („mégis izzik, mint a lámpa”).
A versindítás kifejezi azt a döbbenetet, amit a csonkaság láttán érez a beszélő. Már az első sorban kimondja a rejtélyt, vagyis a szobornak azt a testrészét említi, amit nem ismerünk: „hallatlan fejét”. Bár nem láthatjuk soha ezt a szobrot eredeti, ép formájában, a csonka törzs, amely roppant arányaiban lenyűgöző, megsejteti, milyen lehetett a fej.
Nincsenek se arcvonások, se beszédes szemek, se valamilyen mozdulatot kifejező végtagok, de még ezek híján is „élő” a test. S érezhető a lírai én szenvedélyes együttérzése, amelyet a csonka, minden emberi megnyilvánulástól megfosztott test iránt érez. Ez az együttérzés egyre magasabb hőfokú.
Az első négy sor enjambement-nal (áthajlással) „csap át” a következő versszakba, s ezzel még hangsúlyosabbá teszi az egyébként is hangsúlyos „nézése” igéből képzett főnevet (a nézés a vers egyik alapmotívuma).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
