Szereplők, jellemek:
Kálvin János: fiatalon még nyitott és toleráns, a gondolat szabadsága mellett érvel a hitnyomozóval szemben és vallási toleranciát kér a katolikusoktól.
12 év múlva, Genf főparancsnokaként a hatalom kényszerében él: rettenetesen elfoglalt, állandóan ítélkeznie kell, állandóan utasításokat kell adnia, és ugyanúgy üldözi, bebörtönzi a másképp gondolkodókat, mint ahogy a katolikusok üldözték és bebörtönözték őt. Nem azért, mert ezt akarja, hanem mert a helyzete erre kényszeríti.
„Ez már nem akarat, hanem helyzet kérdése” – mondja a harmadik felvonás elején. Nála mindig a helyzet határozza meg a tetteket, döntéseit mindig az aktuális helyzet alapján hozza.
Ennek oka, hogy Kálvinnak nagy külső és belső ellenszél közepette kell harcolnia a reformáció kiépítéséért.
Ellenségei:
- külső (katolikus erők fenyegetése)
- belső (Perrin szervezkedése)
Ebben a helyzetben szükségszerű, hogy az általa intézményesített rendszer megmerevedik, és gátol minden újító kezdeményezést vagy továbbgondolást. Ugyanis minden újítás az egységet veszélyezteti, szétaprózza a közösséget (mert valaki egyetért vele, más nem). Az egység pedig nagyon fontos, mert a széthúzás kiszolgáltatná Genfet a katolikus túlerőnek.
Kálvin tehát reálpolitikus, aki a körülményekre összpontosít. Az egység megőrzése érdekében feláldozza fiatalkori nyitottságát, toleranciáját. Már nem tud türelmet gyakorolni más nézetek iránt, sőt, mindenféle másság iránt érzéketlenné válik.
Rendszerében túlburjánzik a bürokrácia, és bármilyen eszközt vagy módszert elfogadhatónak tart a cél érdekében (beleértve fiatalkori barátja, Szervét kivégeztetését is). Önvédelemből túlbiztosítja magát, saját tekintélye megóvását tartja a legfontosabbnak, rendszere egyre hierarchikusabb.
Ráadásul a kényszerhelyzet (a külső fenyegetés) egyre konokabbá teszi. Nincs benne semmi tolerancia, semmi megértés, semmi alázat „a kutató elme kérdőjelei” iránt. Ő mindent a kőtáblák szigorával ítél meg, kérdőjelek helyett felkiáltójelek, tiltások és parancsok vannak a fejében.
Ugyanakkor lelkileg (magánemberként) Kálvint is megviseli a Szervét elleni kényszerű küzdelem.
Szervét Mihály: gyermekien tiszta, nyitott, álmodozó és naiv személyiség. Kíváncsi, kétkedő elme, akinek a feje tele van kérdőjelekkel, és mindent tudni akar. Nemcsak a teológia területén gondolja tovább az eszméket, hanem a természet titkait is kutatja, orvos is, csillagász, tudós, aki kockára teszi az életét azzal, hogy akasztottakat boncol, és új felfedezéseket tesz (pl. vérkeringés).
Kálvin biztatására, ösztönzésére kezd újra teológiával foglalkozni, és neki is van bátorsága a régi, megkövült tételeket, dogmákat kétségbe vonni és új gondolatokat megfogalmazni, új eszmét, új hitrendszert kialakítani. Csakhogy ő az eddigi ismereteket, Luther tanait továbbgondolva alakítja ki az eszméit, és Kálvin nézeteit is felülvizsgálja, ami már nem tetszik Kálvinnak.
Kálvinnal szemben Szervét a szellem szabadságában hisz, az ő gondolatvilágában az érdekek helyett a szabadság a legfőbb érték: a gondolat, a vélemény, a szólás szabadsága, a vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság, a tolerancia és a szuverenitás. Ezáltal ő a modern, újkori személyiséget képviseli, aki igényt tart minden lényeges szabadságjogra.
A börtönben mondja ki: „Nem idomításra, gondolkodásra születtem. Embernek születtem, aki nemcsak testével: a gondolataival is rendelkezni akar.”
Persze, ő sem hibátlan. Szervét problémája a romantikus rajongás, amely miatt nem lát tisztán, és nem képes érzékelni a körülmények szorító erejét. Nem fogja fel, hogy a reálpolitikai érvek sokkal nagyobb súllyal esnek a latba, mint a szabadságjogok.
Nem ismeri fel a hatalom működésének valódi természetét, szinte gyermeki naivitással rohan a vesztébe. (Kálvin ki is mondja, hogy Szervét úgy jött Genfbe, mint a tudatlan gyermek a harctérre).
Szervét karakterében Sütő a hitben fogant naivitás tragikumát jeleníti meg.
Fárel: államtitkár (a „skorpió”) – tisztességtelen reálpolitikát folytat. (Szervét azt hiszi, Kálvin jelentette őt fel az inkvizíciónál, de valójában Fárel tette Kálvin tudta nélkül.)
Fárel magához ragadja a kezdeményezést, és valójában ő uralkodik Kálvin helyett. Sőt, Kálvin eszközzé válik a kezében.
Fárel veszélyesnek tartja a nyílt vitát Kálvin és Szervét között, ezért Kálvin ígérete ellenére parancsba adja, hogy vita helyett per és ítélethozatal legyen. Kálvin megkérdezése nélkül rendelkezik, így függetlenedik Kálvintól a kálvinizmus, és így csúszik ki az irányítás Kálvin kezéből.
De La Fontaine: Kálvin titkára (a „kaméleon”).
Az első felvonásban még a katolikus inkvizíció szolgálatában állt főjegyzőként, de ő is vásárolt Szervét könyvéből, a Restitutióból. Fél, nehogy ezt Szervét elárulja a kihallgatásán, ezért megszervezi Szervét szökését a börtönből. (Ha az inkvizíció Szervét hívének gondolja, akkor őt is elítéli.)
A második felvonásban már Kálvin titkára Genfben. A rettegés által kiváltott bátorság arra készteti, hogy magánvádlónak jelentkezzen Kálvin helyett Szervét perében. A célja az, hogy tisztázza magát (most is attól fél, hogy Szervét hívének gondolják, csak most Kálvin emberei ítélnék el emiatt).
Szervét és Kálvin ellentétesen ítélik meg De La Fontaine-t. Szervét kaméleonembernek tartja, Kálvin viszont olyan embernek, aki elég bátor volt, hogy leszámoljon a tévelygéseivel. (Kálvin csak azokról vélekedik így, akik azért hagytak el egy másik hitet, hogy őhozzá csatlakozzanak.)
Idelette: Kálvin felesége. Ő az egyetlen tiszta ember Kálvin környezetében, akit csupa kaméleonemberek és fanatikusok vesznek körül.
Idelette tisztességre ösztönzi a férjét. Szigorúsága, erkölcsi tartása figyelmeztetés Kálvin számára. Szemére veti férjének, hogy megjátssza magát, amikor a helyzetéből fakadó tehetetlenségére, gúzsba kötöttségére hivatkozik. („Szavad, hited, célod, igazad nem elég már. Megtoldod még egy szereppel.”)
Idelette észreveszi, hogy Kálvin már nem a régi, hogy megváltozott. (Káin bélyegét fedezi fel az arcán.) Ezért megígérteti férjével, hogy szabad vitában, szószéken fog szembenézni Szervéttel. (Aggodalma valószínűleg annak köszönhető, hogy tudja, hogy a genfi gyakorlat milyen erőszakos és törvényellenes: az ellenvéleményt hirdetőket elpusztítják.)
Börtönőr és a felesége, Veronika: a katolikus inkvizíció szolgálatában álltak, de megundorodtak a kegyetlenségtől és embertelenségtől, amit tapasztaltak. Segítettek megszökni Szervétnek, és most Genf szolgálatában állnak, de itt ugyanolyan kegyetlenséget és embertelenséget tapasztalnak, és ugyanúgy utálkoznak. Vélekedésük miatt ki is dobják őket a szolgálati helyükről.
A Szervét mellé álló Veronika a népi tisztaságot képviseli. A barátságot is Szervéthez hasonlóan fogja föl (egy szál virágját a máglyára dobva kérdezi: „Miért a barátaihoz? Miért nem az ellenségei közé menekült? Doktor úr, drága doktor úr, hol van ilyenkor az Isten?”)
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
