A 4. egység (5-6. versszak) a megoldást írja le, ezáltal a vers programvers jelleget kap. Ezt jelzi a felszólító mód, a sürgetés, a prófétás hangfekvés, és az, hogy már nem egy én, hanem „én”-ek sokasága nevében beszél a lírai hős, tehát másokat is buzdít, hogy az általa választott megoldást válasszák ők is.
Ez a megoldás az elrejtőzés önmagunkba. A beszélő változtatni akar a világban tapasztalt helyzeten, megfogalmazza az elérendő célt, ami a valóságnak pont az ellentéte. Csakhogy hiába akar változtatni a világon, nem tud, ezért úgy érzi, hogy ki kell menekülnie belőle. De hogyan menekülhet ki? Legyen öngyilkos? Ez nem megoldás a számára.
A menekülés egyetlen módja Szabó Lőrinc szerint elzárkózni az atomizált külvilágtól és belül keresni az élet teljességét és a harmóniát.
Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
A valóságos helyzeten nem lehet változtatni, ezért csak ezzel a pszichológiai megoldással élhetünk, hogy egy képzeletbeli szökést hajthatunk végre saját magunkba, menekülhetünk az álmainkba. Itt a költő átvált második személyű önmegszólításra.
Ha visszavonulunk önmagunkba, alámerülünk a lélek mélységeibe és a magányba, akkor megszűnnek a határok és a korlátok, megtapasztalhatjuk a belső végtelent. Megtaláljuk az egységet, a teljességet, az összhangot és szabadságot. Belül mind csak emberek vagyunk, megítélés nélkül, se jók, se rosszak, és semmi nem tilos. Az áthajlások ennél a résznél mintha a korlátok megszűnését jeleznék.
A külvilágtól való elzárkózás azonban szükségszerűen azzal jár, hogy magányossá válunk, mindannyian csak „egy-egy magány” leszünk.
A lírai én önmagának és másoknak is csak azt tudja tanácsolni, hogy rejtőzzenek el mélyen önmagukba:
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom
(…)
Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A külvilág semmi olyat nem tud adni, amiért érdemes volna az embernek „kint” élnie a „bent” helyett. Csak belül követheti szabadon az álmait.
Ebben a dologban nem lehet engedni, ebben nincs kompromisszum: ellent kell állni a csoportnyomásnak. Ha ki kell lógni, akkor kilógsz, ugyanis a tömeggel való alku a vesztedet okozza:
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
Nem alkudhat meg az egyén, nem köthet kompromisszumot, mert akkor az igazság, az ő belső igazsága meghal, hamukánt szétporlad. A megalkuvás lélekölő dolog: az igaz ember, aki hű önmagához, nem alkuszik.
Így a zárlatban felértékelődik az Egy, az egyén, a személyiség öntörvényű világa:
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!
Itt a zárlatban jelenik meg a cím magyarázata. Az utolsó strófa összegzi a helyzetképet és levonja a végső következtetéseket. A zárlat indulata, himnikussága azt jelzi, hogy a beszélő túllépett a kétségeken, s az így megszerzett tudással olyan megoldást hirdet, amely új távlatokat nyit a személyiség belső tartományai, az álom teljessége, az ősvilági tökéletesség felé.
A végkicsengés mégis kétséges, ugyanis a „ha még lehet” közbevetés arra utal, hogy a kinti valóság, a világ állapota a konkrét időpillanatban talán nem teszi lehetővé ezt a megoldást sem.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
