„Nem! nem! nem bírok már bolond / szövevényben lenni szál”, vagyis a lírai én megelégelte már az alkalmazkodást. A „bolond” szó minősítés, elítélés: az egyén elítéli az őt körülvevő világot. Nem akar csavar lenni egy olyan gépezetben, amely értelmetlen és idióta célok felé megy. Az alliterációk a megkötöttséget jelképezik, a felkiáltás és a „már” időhatározószó a helyzet kibírhatatlanságát érzékelteti.
A lírai én felháborodva veszi tudomásul, hogy a világ, azaz a többi ember elvárja tőle, hogy megértse, tisztelje őket és együtt érezzen velük (együtt fájjon velük), amikor bánatuk van:
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Őrnek nevezi a külvilágot, ami érzékelteti, hogy a társadalom által az egyénre rótt elvárások olyan terhet jelentenek a személyiségen, úgy korlátozzák az egyént a szabadságában, mint a foglyot a rabrács. Miket vár el az egyéntől a többi ember? Megértést, tiszteletet és együttérzést.
A lírai én tiltakozik az elvárások ellen. Úgy érzi, a világ megalázza őt, ezért az őr metaforát alkalmazza. Már önmagában az is jelentést hordoz, hogy ezt a hosszú szótagos, két kemény mássalhangzóra végződő szót használja: „őrt”. Ráadásul az őr alakja a sor végén kiemelve jelenik meg, és névelővel van súlyosbítva („az őrt”).
Mindenkinek önmaga a legfontosabb, és miért maradjon éppen ő rab, mikor mindenki, aki csak tud, igyekszik kitörni a rabságból és akár az árral szemben is úszni, ha kell: „Aki bírta, rég kibogozta magát / s megy tőrök közt és tőrökön át”.
Az ellenséges környezetben, az ellenséges világgal szemben is a maga útját akarja járni az egyén, ám a sorsa annak sem könnyű, aki már fellázadt és kiszabadult a törvények fogságából. Ezt jelzi az egy szótagú, szinte időtlen cselekvést kifejező ige („megy”) és a bibliásan archaizáló kép („tőrök közt és tőrökön át”). Valamint ezt jelzi még a „tőr” szó ismétlése és az, hogy hangzása emlékeztet az „őr” szóra, és még a ritmus lelassulása is.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.
A „ketrecben a rab” metafora szemléletesen kifejezi az én és a világ viszonyát. Az egyén nyíltan lázad a világ ellen, amelynek szabályai őt korlátok közé kényszerítik. Egy új magatartást keres, ami segít megbirkózni ezzel a problémával.
A 3. egység (4. versszak) témája a kint és a bent ellentéte. Itt a rabság érzete tovább erősödik, s az egyén végrehajtja a szökést („Szökünk is, lelkem, nyílik a zár”). De azért arra vigyáz, hogy ne lógjon ki nagyon a sorból („magára festi gondosan / a látszat rácsait”). Kívülről úgy tűnjön, mintha továbbra is rab lenne, de ez csak látszat legyen, mert belül ő immár szabad.
„Bent egy, ami kint ezer darab!”: a világban már nem lehetséges az egység, nincs egységes világszemlélet, mint a régebbi korokban. A 20. században a világ atomizált lett, egymástól különálló „ember-atomokra” szakadt szét (ezt a jelenséget más költők is megfigyelték, erről szól pl. Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse). Az egységet a modern korban az egyén már csak belül, önmagában élheti meg.
„Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, / s ha kiderűl!” A beszélő tulajdonképpen azt állítja, hogy minden annyira relatív, hogy nincsen különbség bűn és erény között. Hogy mi bűn és mi nem az, azt egy olyan önkényes szabály szerint állapítják meg, amit a világ alkotott, és ami külsőleg van rákényszerítve az egyénre. Ez a lírai én számára felmentés: így próbálja meg elhárítani az akadályt a szabadulás elől.
Ugyanakkor a megállapításnak van igazságtartalma, ha arra gondolunk, hogy egyes emberek szigorúbban ítélnek meg dolgokat, mint mások. Ami az egyiknek bűn, a másiknak nem az, mert a 20. századtól kezdve nincs egységes értékrend, így az erkölcsi mércénk, az értékrendünk is különböző (pl. ami az egyiknek csak apró csúsztatás vagy füllentés, az a másiknak hazugság, és így tovább).
A beszélő úgy érzi, vannak dolgok, amiket a társadalom tilt, a többi ember bűnnek tart, de ő, az egyén nem tartja elítélendőnek. Van, ami csak nekik, a többi embernek bűn, neki nem, akkor miért ne tegye meg? Ő nem akar mások értékrendje szerint élni, akkor sem, ha mások szemében emiatt bűnös és züllött ember lesz. Mit érdekli őt? Meg különben is az egésznek csak akkor van jelentősége, ha kiderül.
Ebben az időben már évek óta tartott a költő viszonya Korzáti Erzsébettel, és a szeretői kapcsolat mind a felesége, mind a világ szemében alávaló dolognak tűnhetett. Valószínűleg erre céloz, amikor arról beszél, hogy számára nem bűn, ami mások szerint az. Igazolni akarta a félrelépést filozófiailag. Persze a vers ennél sokkal egyetemesebb, általános érvényű, de ha életrajzi konkrétumokat keresünk mögötte, akkor értelemszerűen adódik ez a feltételezés.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
