A vers témája önmaga és a külvilág kapcsolata, illetve egy képzeletbeli szökés saját belső, harmonikus világába. Érdemes összehasonlítani a verset Babits Mihály hasonló témájú verseivel (pl. A lírikus epilógja, A gazda bekeríti házát).
Szabó Lőrinc azt a kérdést teszi fel, hogy hol a határ köztünk és a világ között? Meddig kell alkalmazkodnunk: hol kezdődhet az egyéniség, az egyéni világlátás, gondolkodás? Meddig kell szabályokat betartanunk? Egyáltalán: ki szerint szabályok a szabályok? Ezek a kérdések ismétlődnek meg a versben.
A világban a dolgok nem a mi akaratunk szerint történnek, a világot nem tudjuk megváltoztatni, legfeljebb önmagunkat, tetteink csak befelé mutathatnak.
Szabadság vagy rabság – ez a kérdés. Mit tehet az, aki rabnak, korlátozottnak érzi magát a világban? Nem tehet mást, menekülnie kell. De hol talál menedéket? Hol van a szabadság? Vagy a teljes elzárkózásban, vagy a végső „kiszállásban”, az öngyilkosságban. Szabó Lőrinc az előbbit választja.
A versszervező erő az ellentét. Három fő ellentétező motívumot találunk a versben:
- én-világ (a „világ”-ra használt kifejezések: te, ők, neki, ilyen, olyanok, Sok, tömeg)
- bent-kint
- mi-tömeg, Egy-Sok
Alapvetően a mű az én és a világ ellentétére épül, s ez a probléma már ismerős Babits Mihály költészetéből is. Az én a világgal szemben határozza meg önmagát és fél az önelvesztéstől. A külvilág az én őreként jelenik meg (ketrec, háló), az én pedig a saját törvényeit védő individuumként, aki miközben önmagáért harcol, önigazolást is keres.
A „világ” az énen kívüli világot jelenti, ami lehet egyrészt a többi ember, másrészt maga a világ egésze. Mindkettő idegen az éntől, hiszen nem része a személyiségének. A szubjektum az elemzés, gondolkodás segítségével tudja értelmezni az önmagán kívüli világot, és legfontosabb tapasztalata róla az, hogy szövevényes és kaotikus, illetve az, hogy korlátozó jellegű.
Az egyén válsága mögött az igazság relativitása, mibenlétének keresése húzódik meg. A világ rendezetlen, nincs érvényes mérték, mérce a világban, amihez igazodni lehetne, csak olyan, amit mások alkottak meg az egyén számára, és amit az egyén nem fogad el önmagára érvényesnek. A kapcsolatok szabályai és a cselekedetek megítélése is meghatározhatatlan, esetleges és szubjektív.
Legfontosabb motívumok: rab, rács, börtön, szökés (ezek szintén hasonlóak a babitsi motívumokhoz, de később is visszatérnek Szabó Lőrinc más alkotásaiban).
A versben alkalmazott kifejezőeszközök: metafora, ellentét, költői kérdések, felkiáltások, felszólítások, áthajlások, alliterációk. A kérdésekre élesen odacsapó, felkiáltásszerű válaszok fokozzák a feszültséget (2-3. versszak, 4. versszak vége).
De nemcsak az alkalmazott költői eszközök érdekesek, hanem az is fontos, amit mellőz a költő: Szabó Lőrinc nem használ se festői, se zenei elemeket, emiatt olyan kopár és kemény a stílusa. Ezzel nagyon eltér a nyugatos költészettől, amely erőteljes képi kifejezésmóddal él. Szabó Lőrinc meghatározóan fogalmi nyelvet használ, nem képeket.
A költői képek helyett a logikai-nyelvtani eszközök kapnak fontos szerepet (mondatszerkezet, viszonyszavak, módosítószavak, kötőszavak). Emellett retorikai eszközöket használ a költő: az érvelő jellegű felépítettség, indoklás, állítás kerül a középpontba.
Tehát minden a logikának van alárendelve, a költői képek is. Minden csupa magyarázat (pl. „ketrecben a rab”) vagy példázat („Hol járt, ki látta a halat, / hogyha a háló megmaradt / sértetlenűl?”). A vers nem a szépségével akar hatni az olvasóra, hanem azzal, hogy izgalmas gondolatokat fejt ki.
Megfigyelhetjük, hogy a lírai én kétféleképpen viszonyul a világhoz: egyrészt megfigyelései, tapasztalatai, a logika talaján állva ítéli meg, másrészt teret enged személyes indulatainak is.
Így a verset az indulat és a logika szervezi: a strófák szerkezete, a sorok hosszúsága, a rímképlet tekintetében is van egy szabályosság, amely mindig visszatér, de megfigyelhetők az ettől a szabálytól való rapszodikus eltérések. A versforma tehát tükrözi a tartalmat: mintha nem tűrné a korlátokat, eltér a szabályostól.
A cím egy birtokos jelzős szószerkezet, amely a mű végére válik értelmezhetővé. A verset végigolvasva értjük meg, hogy az önmagunkba való elzárkózás, a szabadság meglelésének vágya fejeződik ki a címben.
- A főnévi szerepben használt „Egy” szó egyszerre jelenti a személyiségnek a világtól való különállását és önmagában való egységét, zártságát. Az ember egyedül, önmagában kell, hogy kerek egész legyen, és nem másokkal együtt.
- Az „álmai” szó arra a szabadságra utal, amit az egyén csak legbelül, saját személyes tudatában élhet meg. És azt is jelzi, hogy a vágyak „kint” nem beteljesíthetőek, vagy feltételekhez vannak kötve.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
