A versnek három szereplője van: a lírai én, a kedves és a szerelmi vetélytárs. A vershelyzet tehát egy szokványos szerelmi háromszöget tár fel. A beszélő azon kesereg, hogy imádottja boldog valaki más társaságában.
Az viszont nem szokványos ebben a helyzetben, hogy egy nő írja a verset, aki szerelmes egy másik nőbe, és egy férfi a riválisa. Szapphó leszbikus volt, kedvese viszont nyilvánvalóan biszexuális, ezért lehetett fogékony egy férfi közeledésére. Az antik görögök mindkettőt megszokott dolognak tekintették, csupán az utókor tartotta perverzitásnak és próbálta szándékosan félreértelmezni a verset.
Az ókori homoszexualitás gyakoriságát azzal szokták magyarázni, hogy a görög férfiak és nők teljesen eltérő életmódot folytattak és nagyon ritkán tudtak találkozni. A férfiak többnyire katonáskodtak, politizáltak, a nőket viszont távol tartották a nyilvános helyektől és még a vallási szertartások is nemek szerint elkülönülve folytak (sajátos női kultusza volt pl. Hérának és Aphroditénak Leszbosz szigetén). Ennek eredményeként a férfiak is és a nők is saját nemük képviselőivel összezárva éltek, ami kedvezett a homoszexuális és leszbikus kapcsolatok kialakulásának.
Szapphó is ilyen kultikus közösségben élt a maga köré gyűjtött lányokkal, akikkel együtt végezte a vallási szertartásokat és akiket táncolni, énekelni és kézimunkázni tanított. Nemcsak Leszboszról, hanem Ióniából is sereglettek hozzá a tanítványok, sokukat név szerint is említi verseiben.
Szerelmei is közülük kerültek ki, hiszen meghitt lelki közösség alakult ki a kultikus tanulóközösség tagjai között: jellegzetesen női érzéseiket, problémáikat mind megosztották egymással (pl. társnői Szapphóhoz fordultak a divatot érintő kérdéseikkel).Több ilyen tanulóközösség is volt, s Szapphó féltékenykedett más tanulóközösségek vezetőnőire (pl. Gorgóra és Andromédára), akiket gyakran ki is gúnyolt. Emiatt az attikai komédiaírók gyűlölködő szörnyetegnek állították be.
A vers megszólítottja Agallisz, a fiatal lány, akit egy fiatal férfiudvarló elcsábít, s ezzel megfosztja a költőnőt a boldogságtól.
Kifejezőeszközök: hasonlat, megszemélyesítés, költői jelzők.
Az Úgy tűnik nékem… szerkezete tartalmi szempontból 2 részre osztható.
Az 1. egység (1. strófa) középpontjában a vetélytárs személye áll, az ő irigyelt boldog állapotát festi le a költőnő. Féltékenység érezhető ki abból, hogy isteni állapotnak tekinti azt, ha valaki Agallisz közelében lehet és szavait hallgathatja (csak emiatt tűnik a szemében istennek a lány udvarlója).
A fiatalember „egy az istenekkel”, vagyis örökre boldog: elérte azt az isteni állapotot, amit a vers beszélője is el akart érni: azt akarta, hogy Agallisz szeresse. Az ifjú boldogsága, amely abból fakad, hogy Agallisz társaságát élvezheti, boldogtalanná teszi a beszélőt, akinek szerelme így viszonzatlan marad.
A gyötrődő, már-már tébolyodottan szerelmes lírai én úgy érzi, riválisa megfosztotta őt a boldogságtól, mélységesen irigyli „isteni állapotáért”, és mértéktelenül féltékeny rá.
Egyébként a férfiról semmi különöset nem tudunk meg azon kívül, hogy isteni magaslatokban foglal helyet. Még oda sem önnön tulajdonságai emelik fel, hanem csupán kiváltságos helyzete: az, Agallisszal társaloghat. A férfi tehát csupán azért kiváltságos, „isteni” lény, mert Agallisz közelében lehet, egyébként semmi különös nincs benne. Le is siklik róla a költőnő tekintete, és helyette imádottját nézi.
De Agalliszról se tudunk meg sokkal többet, csak annyit, hogy milyen élményekkel ajándékozza meg azt, akit olyan öröm ér, hogy a társaságában lehet. Kiderül, hogy Agallisznak édes a hangja és csábítóan nevet. Ez elég kevés: Szapphó nem áradozik kedveséről, se külső, se belső tulajdonságait nem írja le. Nem tudjuk meg, hogy szép volt-e, jólelkű volt-e stb.
Valójában nem Agallisz és az udvarlója az érdekesek, hanem a lírai én maga. Szapphó saját magát veszi szemügyre, saját érzéseit figyeli, elemzi. A vers arról szól, hogy a lírai én hogyan éli meg ezt a fájdalmas eseményt, hogy választottja valaki mással enyeleg.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
