A 2. egység (2-4. strófa) már nem Agalliszhoz szól: középpontjában a beszélő áll, akinek figyelme önmagára fordul, szinte ámulattal elemzi önmagát, a benne lezajló változásokat, s könyörtelenül kínozza saját lelkét.
Megállapítja, hogy a szenvedély nem csupán lelki-érzelmi síkon jelentkezett, hanem fizikailag is szenved tőle. A lelki élmények ugyanis kihatnak a testünkre, a fizikai közérzetünkre.
Szapphó álszemérem nélkül, szinte biológiai pontossággal, részletességgel elénk tárja a testi vágy „tüneteit”, a szenvedély kóros fizikai megnyilvánulásait: szíve kalapál, elönti a veríték, reszket, látása elhomályosul, füle zúg, hangja elakad, arcszíne zöldes, mint egy haldoklóé. Ha nagy izgalom éri az embert, a mai napig így reagál az ingerre: testünk válaszol a lelki történésekre.
Annyira általános ez a jelenség, hogy a mai napig igaz mindenkire. Mi akkor a különleges abban, hogy Szapphó versében megjelennek a szerelem okozta biológiai reakciók? Az, hogy mindezt először írta le valaki a világirodalomban.
Elsőként figyelte meg önmagát és öntötte versbe a saját érzéseit egy költő. Korábban a költők megszólító formában írtak („rólad”) vagy elbeszélő formában („róla”), de nem írtak első személyben önmagukról. Ez a vers tekinthető tehát az első irodalmi önmegfigyelésnek, ez az első olyan vers, amelyben a költőre irányul a figyelem.
Persze, ez a szapphói megfigyelés egyelőre csak a lelkiállapotából következő testi elváltozásokra korlátozódik, és szigorúan tárgyilagos, objektív (holott egy nagyon is szubjektív énállapot áll a hátterében). A költőnő nem beszél saját külsejéről sem, ahogy Agalliszt és udvarlóját se írja le. Talán mert nem a külsőségek érdekelték, hanem a személyiség egésze.
A zárlatban bevallja tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát: „Tűrni kell mindezt, ha ez így van…” A versnek folytatása is volt: a ma ismert utolsó sor valószínűleg a következő strófa kezdő sora lehetett. Mivel a költemény vége elveszett, a verstöredék a kétségbeesett tehetetlenség megvallásával zárul. Nem tudhatjuk, eredetileg hogyan fejeződött be.
Az Úgy tűnik nékem… verselése időmértékes. Szapphói strófákból áll (3 szapphói sor és egy adoniszi sor, akárcsak az Aphroditéhoz című versben). Ezt a versformát a ránk maradt versanyagban Szapphó használta először, ezért róla nevezték el (lehetséges, hogy a kitalálója is ő volt, de ezt nem lehet bizonyítani).
Az Úgy tűnik nékem kezdetű verset számos ismert költő fordította le: már az ókorban felismerték nagyszerűségét, egyediségét és elsőségét, ezért a római költő, Catullus átköltötte latinra (az ő átköltésében a lírai én férfi). Később az egész európai utókor kanonizálta, a szapphói strófát minden nép irodalmában megtaláljuk.
Magyarra Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Kerényi Károly és Trencsényi-Waldapfel Imre is lefordította (a 20. század végéig 23 fordítás készült), ám Devecseri Gábor fordítása áll legközelebb az eredetihez.
