A 2. versszak hangvétele átvált elmélkedőbe. A beszélő már nemcsak nézi, hanem meg is szólítja a virágokat. Az emberlét gondjait osztja meg velük. A szembeállítás továbbra is megmarad (léptékkülönbségek, sóhaj-szél, külön világok hangsúlyozása, átjárhatatlanság).
A költő valóságos jelzőzáporral szemlélteti az öntudatlan természeti lét örömét. Ezt a boldogságot az „árva szörny” (=az ember) sóhaja és a „bú vihedere” (viheder: bányabeli sújtólég) zavarja meg.
A 3. versszak hangütése szinte már ódai. A strófa utolsó sorában a hajó-kép továbbfejlődik: az öntudat, ez a „konok kapitány” űzi az embereket lehetetlen vágyak felé. A beszélő az öntudattól és vágyaktól mentes lélektelenséget csodálja.
A strófa vége fordulópont, mivel a költő itt készíti elő azt a nézőpontváltást, amely a 4. versszakban következik.
A 2. egység (4-6. versszak) során a hajó-metafora tovább tágul. Itt kezdődik el a voltaképpeni vízió.
A 4. strófában megjelenik az énszemlélet és a halálképzet. A lírai én önmagára is kiterjeszti a hajóképet: „Én is hajó vagyok” – állítja. Ezzel azonosítja magát a boldog virág-hajókkal, ugyanakkor messze el is távolodik tőlük. Ehhez a hajó képhez ugyanis a szenvedés és a gyötrelem motívuma tapad.
Az emberi öntudat itt már nemcsak egyszerűen egy „konok kapitány”, hanem „vad hajós”, aki „őrült utakra” kényszeríti az ember-hajót, melynek minden ízét a „kínok vasszöge” szorítja össze.
Egy középkori elképzelést is fölelevenít a költő az ún. mágneshegy motívummal, amely egy középkori tengerészlegendából származik. A legenda szerint a tengerek sarkának titokzatos hegye magához vonzza a hajót összetartó szegeket. A versben pedig az embert a végső állomás, a halál felé vonzza a „létentúli lét”, azaz a túlvilág „mágneshegyének szelíd deleje” (delej: mágneses erő).
A metaforák azt sugallják, hogy az élet egy kegyetlen hányódás, szenvedésekkel és veszteségekkel, míg a nem-lét egy békés állapot, amelybe vágyik az ember („A néma szirteken békén omolni szét / S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.”) Az élet tehát itt negatív érték, melyhez képest a halál békéje és csöndje kívánatos dolog.
Az 5. strófában növekvő léptékek figyelhetők meg, a látomás egyre tágabb körökben mozog (újabb motívumok jelennek meg: vértenger, könny-és vérözön).
A beszélő az egész emberiségre is kiterjeszti a hajóképet, így a látvány vízióvá, látomássá alakul. Nemcsak a lírai én, hanem a többiek, a testvér-emberek is hajók, pontosabban bárkák: „hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák”.
Ami eddig egyedi helyzet volt, az most emberiségméretűvé válik, világproblémává növekszik. A remény nélküli, értelmetlen szenvedés az összes ember közös sorsa. Az élet kegyetlen hányódásaitól törött hajók útja a pusztulásba visz (ez egyszerre jelentheti a költő betegségét és a háború borzalmait).
A beszélő a kétségeit fogalmazza meg: nem biztos, hogy lesznek túlélők. Talán mindenkire pusztulás vár „a vér és könny modern özönvizében” (ez egy biblikus kép, amely egy akkor aktuális eseményre, az első világháborúra utal).
A tér és az idő távlatai megnőnek, a kis képeket apokaliptikus víziók váltják fel (özönvíz és Noé):
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.
Noé a Biblia szerint Ádám 10. utóda. Az egész emberiséget elpusztító vízözönből csak ő menekült meg a családjával. Bárkája a bibliai történet szerint az örmény hegyláncok kimagasló csúcsán, az Ararát hegyén állt meg.
A Noénak adott „tiszta” jelző azt sugallja, hogy a költő a tisztaságot kéri számon a világon: már nincsenek tiszta emberek, ezért nincs senki, aki megmenekülhetne ebből a végső pusztulásból.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon jó elemzés.