Alapmotívum: hajó. A vers tulajdonképpen egy allegória, amely a hajó képéből bomlik ki. A hajó-kép megtalálása és továbbfejlesztése teremti meg a mű logikai-érzelmi menetét. A hajótoposz hagyományos jelentéseit (emberi sors-hánykódó hajó, élet-tenger) mind játékba hozza.
A másik hangsúlyos motívum: béke (a vers elején személyes állapotként van jelen, de kimondatlanul, a zárlatban egy ember nélküli, vizionált, totális béke jelenik meg).
További motívumok: virágszirmok, virágcsomók, ringás, ég-víz, ember (én), sors, az emberiség sorsa, vízözön.
Alaphelyzet: a felütés rögzíti a lírai én helyzetét, aki a hegyen fekszik hanyatt a fűben és a föléje boruló rekettyebokor sárga virágait nézi. Tehát látszólag a feloldódás, a szemlélődés alaphelyzetéből indul a vers, de ez csak látszat.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz tengelyében ember és természet ellentéte áll, és ahogy előrehaladunk, az ellentét mélyül, holott a mű elején úgy tűnik, a beszélő szinte beleolvad a természetbe. Ez a látszat arra figyelmeztet, hogy amit ellentétnek érzékelünk, az inkább képtelenség, megvalósulhatatlan álom.
Kifejezőeszközök: metafora, allegória, megszemélyesítés, ellentét, paradoxon, különleges költői jelzők, költői felkiáltás, szóismétlés, alliteráció
A cím természeti képre utal, a rekettye a hüvelyesek családjához tartozó, sárga virágú cserje. A cím műfajjelölő is, mivel meghatározza a vers műfaját: elégia. Az elégia témája hagyományosan valamilyen értékveszteség rezignált tudomásulvétele, beletörődés a veszteségbe.
A vers az egyszerűtől a bonyolult felé halad, a közelitől a távoli felé, a látványtól a látomás felé. Magja és szervezőelve az ember és a természet ellentéte. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy az emberhez és a természethez ellentétes értékek kapcsolódnak: az ember a kínzó öntudat, a gondok és a vágyak foglya, a természet viszont boldog öntudatlanságban, gondtalanságban és vágy nélküliségben él.
Ellentétek:
- a lírai én („óriás”) – virág („arany hajóraj”): nagyságrendi különbség természet és ember között
- „boldog hajók” – „öntudat”, „borús” óriás (öntudatlanság, elérhetetlen vágyak): érzelmi különbség természet és ember között
A természet szelíd, idilli állapotához a lebegés, míg az emberhez a bolyongás képzete társul.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz két nagy szerkezeti egységre bontható fel, amelyek terjedelmileg arányosak.
Az 1. egység (1-3. versszak) középpontjában a lírai én természetközeli, szemlélődő állapota és a szemlélet tárgya (önmaga és a rekettyevirág) áll.
Az 1. versszak a verskezdet, amely lassú indítású. A verset nyitó természeti képet bontja ki. A lírai én tűnődik, szemlélődik a természetben, s a rekettyebokor látványa indítja el a gondolatait. Akár azt is feltételezhetnénk, hogy a látvány leírása felől a meditáció, a gondolatiság irányába fog elmozdulni a vers, de nem ez történik (a látványból nem egy filozófia bomlik ki, hanem egy látomás kerekedik belőle a végén).
A látványelemből fejlődik ki a mű alapmetaforája. Alapmetafora: a virágok formája hajókra emlékeztet. Ezt bontja tovább a költő. A „csónakos virág” önmagában még nem kép, hanem egy botanikai, növénytani műszó, „pártáján csónakkal ellátott pillangós virág”-ot jelent.
Ez a növényfajta hívja elő az asszociációt: a költő „száz apró légi sajkával” és „arany hajórajjal” azonosítja a virágot, így jön létre az alapmetafora. Az azonosítás alapja a szemlélődés látószöge: a lírai én hanyatt fekszik, így a cserje fölött az eget látja, amely kék, mint a víz, ezért „légi” a sajka.
A strófa leíró jellegű, apró képekből építkezik. A lírai én és a szemlélt tárgy, a virágok szembeállítása jelenik meg. A virág-hajók boldog, vidám, gond nélküli, tudattalan létezésével szemben az ember egy borús, árva, „lomha óriás”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon jó elemzés.