A 6. strófa a vers zárlata, mely az emberiség apokaliptikus pusztulását sugallja, de ez sajnos elkerülhetetlen: a földön ugyanis csak az emberiség pusztulása után jöhet el a várva várt, vágyott béke. A záró versszak tulajdonképpen egy ember nélküli, a történelem utáni világ víziója. Az emberi faj kipusztulása után a világ mintegy visszazárul a harmóniába.
Ezt a világméretű katasztrófát, ezt a szörnyűséges borzalmat Tóth Árpád a művészet erejével képes a szépség szférájába emelni: a záró strófa a kínoktól megszabadult ősanyag boldog, pihegő nyugalmát zengi. Ha az emberi faj már nem lesz, akkor a szivárvány színei ragyogják majd be a földet és az eget, a világ milliárd virág pompájába öltözik és végre Béke lesz.
Tehát a bibliai özönvíz-történettel szemben itt nincs új élet vagy megtisztulás. A Bibliában a szivárvány azt szimbolizálja, hogy Isten megbékélt és szövetséget kötött az emberrel. Tóth Árpád felülírja ezt a hagyományos jelentést, nála a szivárvány, amely összeköti az eget és a földet, a természet békéjének a jelképe, és egy ember nélküli világot ünnepel („néma ünnepély, ember-utáni csend”).
Erről eszünkbe juthat Vörösmarty Mihály Előszó című versének zárlata. A különbség csak az, hogy Vörösmarty az ember pusztulását értékvesztésnek, tragikus megsemmisülésnek látta, ezzel szemben Tóth Árpád szerint a béke és a harmónia létrejöttének alapfeltétele, hogy az emberi faj kipusztuljon.
Nagyon keserű gondolat, hogy az embernek ki kell halnia ahhoz, hogy ilyen békés és harmonikus lehessen a világ! Az emberi faj árt a természetnek, még az ősanyagnak is árt (Vörösmarty sorai juthatnak erről eszünkbe: „Az ember fáj a földnek”, Az emberek, 1846). Ez pesszimista végkicsengésűvé teszi a verset. Hátborzongató ez az ember nélküli tökéletesség, és szinte túrcsorduló is.
Ugyanakkor a befejezés nem tragikus, hanem inkább fájdalmas és ünnepélyes, hangneme himnikusan emelkedett. Az utolsó két sor már inkább himnusz, mint elégia:
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.
A verset egy olyan látomás zárja, melyben egy fehér lótuszvirágból születik meg a Béke hószín szárnyű istensége. A lótusz a keleti kultúrák egyik legfontosabb szimbóluma, a káosz vizeiből kiemelkedő rend, az élet és a kozmosz jelképe, a termékenység és a tisztaság szimbóluma.
Az Elégia egy rekettyebokorhoz nyolcsoros strófákból áll, verselése időmértékes, jambikus lejtésű (meghatározóan hatodfeles jambusokból áll). A sorok hosszúak, keresztrímesek (a b a b c d c d).
Tóth Árpád különleges sorfajtát választott: a nibelungizált alexandrint, amely 20. századi líránkban a franciás műveltségű költők (Babits, Tóth Árpád és Radnóti) népszerű sorfaja volt. Ez a sorfajta egyébként az epikus művek lassan építkező formáira is emlékeztetheti az olvasót.
A versben a nibelungizált alexandrin többféle, 12, 13 és 14 szótagos változata is előfordul. A sorok közepén (a 6., illetve a 7. szótag után) sormetszet (cezúra) található.
A vers kapcsolatba hozható más művekkel, főként Vörösmarty Mihály Az emberek és Előszó című verseivel, de Baudelaire és Rimbaud is eszünkbe juthat. A hajó-képet ugyanis Tóth Árpád úgy értelmezi át, hogy a francia szimbolistákra jellemző jelentéseket ad neki (sors, szenvedés, halálközeliség).
Nemcsak motivikus kapcsolat fedezhető fel (út, utazás, tenger, hajó, sors, szenvedés, halál), hanem a nyelvi megformálás is hasonló. Ez nem is meglepő, mivel Baudelaire Az utazás és Rimbaud A részeg hajó című versét Tóth Árpád fordította magyarra.
Nagyon jó elemzés.