A költő az elszigetelődött emberek magárahagyatottságát fogalmazza meg, az egyetemes társtalanságot. Keserű tapasztalatait általánosítja és örök érvényű igazságot mond ki: az emberek, ahogy a csillagok is, távol vannak egymástól, magányosak. Csak reménykedhetünk, hogy a költészet (művészet) eljut „lélektől lélekig”.
Fontos motívum: csillag. Lényegében ezt az egyetlen képet bontja ki a költő. A gondolatmenet kristálytiszta, a felépítés mesterkéletlen, az eszmei mondanivaló a zárlatban bontakozik ki.
Kifejezőeszközök: allegória, megszemélyesítés, különleges költői jelzők, ismétlés, felkiáltás, költői kérdés, alliteráció.
A vers hangulatát főként a jelzők adják. Mivel a vers üzenete is lehangoló, ezért a jelzők érzelmi tartalma is erre erősít rá: szomorúságot, csüggedést, sötét hangulatú szavakat használ Tóth Árpád (pl. mérhetetlen, remegő, jeges, fekete, kopár, sötét, fáradt, bús, zokog, csüggedt).
A borongós, tűnődő költői kérdések és felkiáltások is ezt a hangulatot szolgálják. A cél, hogy az olvasó is átélje azokat az érzéseket, amelyek a költeményt ihlették.
A vershelyzet rögzíti a verset ihlető körülményeket: a költő áll az ablaknál és kitekint a csillagos éjszakába. A sötétben és a csöndben eszébe jut egy érdekes gondolat. A csillagok fénye a tudósok számítása szerint sok-sok ezer év alatt érkezik bolygónkra, mert olyan távol vannak. Így a csillagok bizonyára magányosak, és fényükkel a magány fájdalmáról adnak hírt az őket értő embereknek. Ebből a költői ötletből bontakozik ki a vers mondanivalója.
A cím kettős határozó, a záró strófa értelmezi.
A versben a költő a látványtól a gondolatig jut el. A mű két szerkezeti egységből áll.
Az 1. egység (1-6. versszak) a vershelyzet bemutatása: a beszélő éjszaka a csillagokra réved, szemlélődik.
A tudományos tételt („Tanultam én…”), miszerint az égitestek ugyanolyan anyagokból állnak, mint a földi világ, a lírai én úgy mutatja be, mintha ebből az következne, hogy a földi magány fájdalmát a csillagoknak is érezniük kell. A valóság persze ennek éppen a fordítottja: ő, a költő látja bele saját magányának fájdalmát az égen szétszórt, magányosan keringő csillagokba.
A természeti képet a lírai én párhuzamba állítja a saját (és az emberiség) magányosságával, mivel a csillagok is egyedül vannak és a lírai én is egyedül van (a környezet hideg és sivár, ahogyan az emberi viszonyok is).
A 2. egység (7-8. versszak) fogalmazza meg a vers legfontosabb üzenetét: a panaszt, az elmélyültebb filozofikus tartalmat. Ez a két strófa költői kérdések és felkiáltások sorából áll, s a hiányos mondatok jól érzékeltetik a beszélő megrendültségét.
A beszélő párhuzamot von a csillagok és az emberek között. Úgy érzi, a végtelen távolságra levő csillagok sincsenek messzebb, mint az emberi szívek egymástól itt a földön. Ha ez a távolság a csillagoknak fáj, akkor mennyivel jobban fáj az emberi szívnek, amely megértésre és együttérzésre vágyik! Ez a hátborzongató verszáró párhuzam mérhetetlen arányú kietlenséget tár fel.
Az emberek között tátongó szakadékot még a barátság és a szerelem sem hidalhatja át, ezért jajdul fel a költő („Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!”).
A zárlat az emberi kapcsolatok reménytelenségét sugallja, a kozmikus magányt fejezi ki. Az indulatszavak („ó”, „jaj”) a kilátástalanságot, fájdalmat hangsúlyozzák. Tehát a személyes érzelmek kerülnek előtérbe, ugyanakkor a versnek társadalmi vonatkozása is van: az elpanaszolt magány ugyanis a korral összefüggő, „modern” magány.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
