A 2. versszakban a természeti elmúlással párhuzamba állítva megjelennek a nagy filozófiai gondolatok: hát ezért születik az ember, ezért él, hogy ne legyen más cél, csak a halál? Eddig tart csak pályánk, amíg élünk, ennyire szűk és körülhatárolt? Vagy az ember nem hal meg, csak „átöltözik”? Egy másik világba megy?
Mi van a halál után? Hol ér véget az élet? Mi az örök, az élet vagy a halál? Hol van a kezdet, és ha van vég, akkor hol? Melyik lesz számunkra a csalódás, és melyik az álom, a földi élet-e, avagy ami utána következik?
Ezek a kérdések ugyanolyan zaklatottak, ugyanúgy „űzik-hajtják” egymást, mint a felhők, valósággal tapossák egymás sarkát, egymásra vannak halmozva.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
Vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?
A kérdéseket Vajda vagy-vagy formában teszi fel, ezzel feszültséget teremt az egyes alternatívák közt:
- eddig a pálya? – vagy – csak átöltözik az ember?
- a halál örök? – vagy – a lét (örök)?
- hol a kezdet (van-e egyáltalán kezdet)? – hol a vég (van-e egyáltalán vég)?
- mi itt a csalódás? – mi itt az álom?
Egyfajta billegés alakul ki ezzel, de egyik oldal felé se billen el a mérleg, a kérdésekre nincsen válasz. Viszont az állandó vibrálás, ingadozás, ide-oda billegés zaklatottságot ad a gondolatoknak.
Vajda mérlegel, de mivel a mérleg egyik oldala sem bizonyul súlyosabbnak, mint a másik, a kérdések eldöntetlenek maradnak, és éppen ez az eldönthetetlenség a kínzó. Éppen ez a vibrálás az oka annak, hogy a nyugodt szemlélődés valójában nem nyugodt, hanem zaklatott. A felszínen van egy látszólagos nyugalom, a lírai én kényszerből belenyugszik ebbe a helyzetbe, de valójában képtelen belenyugodni.
Ez a belenyugodni képtelenség váltja ki a lázadását. Ahogy a nyugalom is csak viszonylagos, ugyanúgy a költő által használt fogalmak is bizonytalanok, határaik ingadozóak, ezért inkább kétséget ébresztenek a kérdező lírai énben, mint bizonyosságot.
Az olyan fogalmak, mint „kezdet” és „vég”, „innen” és „túl”, viszonylagosak, körvonalaik nem határozottak. A valóság és a képzelődés, a biztos és a bizonytalan egyszerre van jelen bennük. Ugyanúgy kavarognak, ugyanaz a fajta mozgás érződik bennük, mint a természeti képekben, a fák, a madarak, a szél kavargásában.
Mint a „csalódás” és az „álom” esetében, a valóság és a képzelődés határai a többi fogalomnál is elmosódnak, egymásba olvadnak. Egymást kérdőjelezik meg ezek a fogalmak.
És ez az ingatagság, ez a bizonytalanság tovább görgetődik a többi strófán át, ez ugyanis a természeti képek és a filozófiai kérdések közös közege.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
