Az utolsó versszak képsorát is elmosódás, rejtélyesség és kinyomozhatatlanság jellemzi. Figyeljük meg az egyszerű, kerek, zárt, tőmondatos kijelentéseket és a ráfelelő bővített mondatokat, ahogy „feleselnek” egymással:
Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
– Majd kigyul a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!
Az egyszerű, hétköznapi, tőmondatos állítások megfejthetetlen, határtalan képekkel váltakoznak, és a két vonulat alig észrevehetően átjárja egymást. A fenti világ a felhők kusza világa („Az égen a felhő egymást űzi-hajtja”), a lenti a józan, egyszerű földi valóság („Lemegy a nap. A nyáj hazatér.”) – ez a kettő közeledik egymáshoz. Követhetetlen, titokzatos képzetkapcsolásoknak vagyunk tanúi.
A nap lemegy, alkonyodik. Az estét a költő a hazatérő nyáj, a kuvik, a denevér képzetével idézi fel. Átvitt értelemben azonban az este a megöregedést és a halált jelenti: az emberéletnek is bealkonyodik egyszer.
Megjelenik újra a sírhalom képe: egy anya egy sírhalmot ölelve zokog (a sírhantra ráboruló szerető anya képe ősi toposz az irodalomban). A keresztfa képe még egyértelműbben társítja az estét, az alkonyt a halállal.
Ám az utolsó három sorban mintha felragyogna a remény: kigyúlnak a csillagok, kisüt a hold (már az is valami, az is fényt ad, nem teljes a sötétség). Az alkonnyal, halállal, ősszel, elmúlással szemben a holdfény mégiscsak világosság, mégis egy új fény, ami egyfajta újjászületést asszociál. A kioltott életet tehát mintegy ellenpontozza a kigyúló csillag és a kisütő hold képe.
S fenn a keresztfán (a sírkeresztről van szó, de a keresztfa bibliai kép is, Jézus szenvedésének, halálnak és feltámadásnak, reménynek és reménytelenségnek jelképe) a szél azt suttogja, „Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!”, vagyis hogy még van remény, újra eljön majd a tavasz. Ez viszont már a természeti, kereszténység előtti „pogány” megújulás-tudatot tükrözi, amely szorosan hozzátapad a megváltás-újjászületés keresztényi tanához.
A megváltás-újjászületés gondolata jól rárímel a korábbi halál-elmúlás motívumra. Így Vajda lényegében párhuzamba állítja egymással a metafizikai-bölcselő vonulatot a természetábrázolással, az ősznek mint évszaknak tárgyias, valóságos bemutatásával.
Az utolsó sor (Kinyílik a rózsa, kihajt a levél!”) természeti kép, de átvitt jelentéseket is magába sűrít, és összefoglalja az egész verset, hiszen a négyszer ismétlődő refrén („Elhervad a rózsa, lehull a levél”) módosított változata, amely tulajdonképpen válaszol a refrénre, felesel a refrénnel. Az egész versnek van egy ilyen belső feleselés-rendszere.
A melankolikus, borús hangulatú vers utolsó szavai reményt keltőek, biztatóak, a feltámadás ígéretét hordozzák.
Az Őszi tájéknak témájában, gondolatiságában rokonítható párverse a Borongás, amelyben Vajda hasonló képeket, verselést, hangulatiságot, körforgás-érzetet teremtett meg.
