A 3. versszakban ismét a természeti képek vannak túlsúlyban, első sora meg is egyezik a vers nyitó sorával.
Az égen a felhő egymást üzi-hajtja.
Bujdosni a tarlón indul a katang.
Elnémul az erdő, elszállt a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
Mulik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Folyamatosan ismétlődést figyelhetünk meg itt is, a képek szintjén is. A bujdosni induló katáng a nyugalomra nem lelést jelképezi. Az elnémuló erdő, az elszálló galamb képe csak látszólag érzékeltet befejezettséget, valójában az „elnémul” és az „elszáll” igék olyan mozgást jelentenek, amelynek a kezdetén van a hangsúly.
A siránkozó harang, a múló-születő árnyék, a szemfödelet rángató szél olyan mozgást végeznek, amelynek újra meg újra feltámadó jellege van, azaz szüntelenül zajlik.
Ez az örökös ismételgetés, ismétlődés kettős jelleget ad a versnek. A belenyugvás és a bele nem nyugvás, a befejezettség és a be nem fejezettség, a lezárás és a nyitva hagyás, ezek mind egyszerre vannak benne.
A vers hangulatát illetően azt látjuk, hogy eddig minden kép bús, borús és szomorú: a cinege fázik, a szél zokog, a rózsa elhervad, a levél lehull, az erdő elnémul, a harang siránkozik, és hideg szél fúj.
A 4. versszakban ismét az ember nagy kérdéseivel foglalkozik a költő: hiába hisz az ember, hiába remél? Semmi sincs, ami vigasztal?
Aztán a halál képe jelenik meg: a ravatal gödörbe ereszkedése, a szerető-temető egybecsengése egyaránt vigasztalan hangulatot áraszt, és nemcsak megbékítő, hanem lázító hatású is. A hű szerető a sírra borul, de a temető soha semmit vissza nem ad: amit egyszer elnyelt, attól búcsút vehetünk.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vigasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
Semmit soha vissza a temető?!
Figyeljük meg a szavak, szintagmák szintjén történő ismétlődést: „Hiába…, hiába?”, „Hát semmi, de semmi?”, „örökre, örökre”, „Semmit soha?” Ezek éppannyira kijelentő, mint kérdő mondatok, egyszerre lezártak és lezáratlanok, befejezettek és befejezetlenek.
Azok a képek, melyekben leereszkedik a ravatal a gödörbe és dörögnek a hantok, egyaránt vigasztalanok és rejtélyesek, megbékítőek és lázítóak.
A 2. és a 4. strófa az a két kérdő-lázadó szakasz, amelynek idegőrlő kérdései kíméletlenül felzaklatóak. Ebben a két versszakban a vad, önmagát lecsitítani nem engedő Vajda János hangját halljuk. Az első és az utolsó strófa azonban inkább a megbékélés hangja, ezt sugallják a verset nyitó és záró természeti képek, a forma zártsága, nyugalma és a versszakok kiegyensúlyozottsága.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
