Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (verselemzés)

De ejtsünk szót arról a sorról is, amely gyakorlatilag a vers alapvetése, fő mondanivalója: „Ábrándozás az élet megrontója”!

Van valami végtelenül ironikus abban, hogy Vörösmarty Mihály, aki a magyar romantikának legnagyobb, az európai romantikának pedig egyik nagy alakja, majdhogynem kispolgári filozófiát kénytelen hirdetni, hogy leendő feleségét a mindennapok korlátai közé, a kevéssel való megelégedés világába visszahívja.

Az ábrándok világa, amitől Laurát óvja, neki magának is kedves és értékes. Arra inti Laurát, hogy saját érdekében ne legyen merengő, azaz ne tápláljon olyan romantikus álmokat, amilyeneket ő, Vörösmarty táplált eddig.

Ennek oka pedig a költőnek az a félelme, hogy a házassággal és a szerelmével nem tudja olyan boldoggá tenni választottját, mint ahogy azt egy romantikus költő elképzeli.

A versben tehát életelvvé válik az ábrándozás megtagadása: a költő arra biztat, hogy soha ne képzeljünk mást, mint a valóság, ne ébresszünk magunkban vágyat valami több, jobb után.

Kipróbált életfilozófia ez Vörösmarty részéről, amelyre húsz évvel azelőtt felesküdött, hogy lelki nyugalmát meg tudja őrizni (akkor, amikor Perczel Etelkával kapcsolatos ábrándjait szétfoszlatta a legyőzhetetlen akadályként elébe tornyosuló társadalmi különbség). Ez a filozófia pedig a józanság, a megalkuvás, a beletörődés filozófiája.

A költő leszámolt a szerelemmel, lírája húsz éven át nem adja jelét valóságos személyhez fűződő szerelmi élménynek. Próbálta felülről nézni a szerelmet és más dolgokkal vigasztalta magát (életvágyát az irodalomban, műveiben élte ki). Első nagy szerelmi kudarca óta volt számára az ábrándozás az élet megrontója.

Ezt az alaptételt azonban költészetével nem ismeri el, hiszen egy romantikus költőnek a fantáziája a legnagyobb kincse. Csak az életében alkalmazta, ott is csak félsikerrel (hiszen a Késő vágy tanúsága szerint mégiscsak ábrándozott a boldog szerelemről), és csak Laura megismeréséig.

A vers elején feltett kérdéseket tehát érvelés, majd szentenciaszerű következtetés követi. Manapság különösen hat ez a tanító-intő hang egy szerelmes versben, de nem szabad elfelejteni, hogy egy idősebb férfi beszél egy fiatal lányhoz, és a 19. században amúgy is más volt a férfi-nő viszony, akkoriban ez teljesen belefért.

Ráadásul, mint mondtuk, nem is végig Laurához beszél. Azaz neki szól a vers, de időnként a költő elvont, általános érvényű megállapításokat tesz.

A fent idézett sorok még éppen szólhatnak a lányhoz, de a következő négy sorban már végképp elszakad a verset ihlető konkrét szituációtól:

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Vörösmarty azt kutatja, mi teszi boldoggá az embert: pénz, hírnév, öröm? A „gyönyör” szót nem véletlenül az örömmel helyettesítettem ki: az utókor ezen a szón már többek között szexuális élvezetet ért, de a 19. században még egyszerűen csak lelki örömet, boldogságot jelentett.

Itt tehát a költő a szerénységre int, de már általánosságban beszél (nem érv és nem válasz Laurának ez a tanács, hiszen Vörösmartynak aligha volt oka arra, hogy Laurát telhetetlenséggel vádolja).

A költő végső soron lélektani és morális közhelyeket ismétel el, a legegyszerűbb, leghétköznapibb okoskodásokat, amiket már ezerszer elmondtak előtte mások (ha csak az lett volna a célja a verssel, hogy ezeket elmondja, meg sem írta volna).

Viszont ezek a mindennapi bölcselkedések is mély igazságoknak tűnnek, mert a lírai hév annyira átmelegíti a költemény sorait.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;

Aki szereti a rózsát, az nem hord egész csokrot, hanem elég egy szál. A látni vágyó nem vakítja el magát, elég csak egy fénysugár. Azaz a kevesebb néha több, a költő a mohóság ellen érvel.

Lehetséges azonban, hogy a figyelmeztetés nem is annyira Laurának szól, hanem inkább saját magának, hiszen ő maga is folyton ábrándozott és álmokat kergetett. A saját nyugtot nem lelő romantikus fantáziáját kellett folyton fegyelmeznie, az ő szertelen életvágyát, melyet jobbára az irodalom világában élt ki, kellett önmérsékletre szorítani.

Babits Mihály mutatott rá arra Vörösmartyról szóló tanulmányában, hogy a költő nem minket akar megtanítani a boldogság szabályaira, és még csak nem is Laurát, hanem önmagának ad tanácsokat.

Mintha önmaga ellen védekezne azzal, hogy mindannak az ellenkezőjét prédikálja, ami élete szenvedéseit okozta. Hiszen az a költő papol most józan középszerről, mértékletességről, a képzelet és az ábrándozás káros voltáról, aki a legtelhetetlenebb fantáziával rendelkezik, és akinek a lelke állandóan fel volt zaklatva a beteljesületlen vágyak miatt.

Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

A „kéj” szóra ugyanaz vonatkozik, mint fentebb a „gyönyör” szóra: nem testi örömöt, hanem szellemi és érzelmi boldogságot jelentett Vörösmarty korában. (Még Petőfi is ebben az értelemben fogja használni később Ez aztán az élet! című versében: „Mi kéj így kóborolni / Hegyen és völgyön túl”).

Így azonban felmerül a kérdés, hogyan lehet értelmezni ezt a sort: „Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget”. A kéj ebben az időben „lelki élvezet” volt, vagy mondjuk úgy, érzelmi töltésű öröm és boldogság. Ezt a fajta örömöt, boldogságot veszíti el az, aki sokat akar belőle.

Az, hogy „szórakozva” kergeti valaki a kéjt, sem azt jelenti, amit ma gondolunk (nem azt, hogy mulatozva). A szórakozik nem olyan régi magyar szó, a német zerstreut fordítása, ami azt jelenti, hogy szétszórt. A szórakozott ember eredetileg az volt, akinek a figyelme szétszóródott. Az pedig, aki szórakozik, sokféle boldogságot akar egyidőben élvezni.

Hogy valóban erre gondolt Vörösmarty, azt a következő sor is jelzi: „Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt”. A szerény az, aki egyfajta boldogsággal is megelégszik.

A költő tehát arra tanít, hogy az ember elégedjen meg azzal az egy boldogsággal, amit az élet neki juttatott, ne keressen új és új örömöket. Azaz szerénységre tanít.

Itt már nem Laurához beszél. Bár a költemény megszólítottja Laura, itt már önmegszólító változatba megy át anélkül, hogy ennek nyelvtanilag jelét adná. Így válik kétértelművé, vagy inkább kétszólamúvá a költemény.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!