Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (verselemzés)

Gondolati költemény vagy szerelmes vers?

Tóth Dezső szerint, aki monográfiát írt Vörösmartyról, hiába hat a vers gondolatinak és filozofikusnak, mégis szerelmes vers. Hiába beszél a költő életről, világról, bűnről és bölcsességről, a  versbe belefoglalt életfilozófia csak a szerelemre vonatkozik.

Sőt, nem is általánosságban a szerelemre, hanem kifejezetten a költő szerelmére. Vörösmarty ebben a versben nem a világ és nem a szerelem, hanem kizárólag a saját szerelmének igazságát kutatta.

Egy féltékeny, aggódó férfi szólal meg a műben, aki egy alig húszéves lány vágyait, ábrándjait érzi szerelmi vetélytársnak. Egy olyan férfi, aki pontosan tudja saját magáról, hogy az ő személye, lénye nem felel meg választottja eszményképének, azaz kedvese nem olyan férfiról álmodott, mint ő.

Mivel tudja, hogy nem képes kielégíteni a lány vágyait, nem tudja valóra váltani álmait, gyöngéd figyelmeztetéssel próbálja megóvni őt a csalódástól. Szeretné visszahódítani kedvese ábrándoktól megigézett lelkét az álmok világától a realitás és önmaga számára.

Vörösmarty ezzel a verssel egy tipikus szerelmi szituációt örökített meg, ezért van a versnek a magyar lírában kitüntetett helye, és innen ered soha meg nem szűnő népszerűsége.

Az az életben gyakran előforduló lélektani helyzet, amelyben ő volt, a versekbe, a költészetbe ritkán kerül be. Arról a helyzetről van szó, amikor az ember olyasvalakibe szerelmes, akiről a lelke mélyén érzi, hogy minden barátság, minden rokonszenv mellett is valaki vagy valami másra vágyik, nem őrá.

A merengőhöz tehát a reménytelen szerelem verse, amelyben a lírai én próbálja rábeszélni kedvesét, hogy érje be azzal, amit a sors rendelt a számára: a nem szerelemből választott társsal. (A szerelmes ember önzésével nem akarja választottját másnak átengedni az egyoldalú vonzalom ellenére sem.)

A lánynak persze nehezére esett lemondani a szerelmi házasság lehetőségéről, ez okozta mélabús tűnődéseit. A szerelmes költő számára azonban Laura szomorúsága éppoly fájdalmas, mint amilyen a visszautasítás lett volna. Ezért próbálja rábeszélni, hogy fogadja el a sorsát és derűs szívvel tekintsen a jövője elé, még ha az nem is látszik olyan szépnek, mint az ábrándjaiban.

A cél elérése érdekében Vörösmarty akár magát az ábrándozást is kész megtagadni, károsnak nyilvánítani, holott saját költészetének az éltető forrásáról van szó.

Az egész versen érződik a meggyőzés szándéka, és a sodró lendülettel egymást követő érvek arról vallanak, hogy a tét hatalmas: a költő egész boldogsága a tét.

A helyzet iróniája azonban az, hogy egy olyan férfinak kell most hadat üzennie az álmok és ábrándok ellen, aki hajdan tündérvölgyeket és délszigeteket és boldogságkereső Csongorokat írt meg, aki a legszörnyűbb tépelődéseknek és vízióknak adta át magát, aki egész fiatalságát ábrándozva élte végig, és aki nemrég ugyanennek a lánynak a legmerészebb, legszertelenebb fantáziaképek által vallott szerelmet Ábránd című versében… Mit tud felhozni éppen ez az ember a vágyak és ábrándok ellen?

A szerelemféltés arra késztette Vörösmartyt, hogy versében féligazságokat mondjon. Pontosabban olyan erkölcsi-filozófiai intelmeket fogalmazzon meg, amelyek általánosságban igazak, csakhogy nem vonatkoztathatók Laurára.

Laura, akihez oly gyöngéd szeretettel beszél, aligha van kitéve olyan veszélynek, hogy a „kincs, hír, gyönyör” telhetetlen élvezetének bűnébe essen, vagy hogy „gőg, mohó vágy, s fény” elvegye az eszét.

A költő ezeket a dolgokat joggal ítéli el, csakhogy nyitott kapukat dönget: szándékosan túloz, a legerkölcstelenebb, legzüllöttebb élet rémségeivel próbálja elriasztani Laurát még a legszelídebb ábrándozástól is.

Mivel a lány ábrándjaival rivalizál, elfogultnak tekinthető: az áll érdekében, hogy egyoldalúan károsnak mutassa be az ábrándozást. Ez pedig az ábrándok elleni érveit gondolatilag kérdésessé teszi.

Mély bölcsesség és nagy élettapasztalat mondatja ki vele, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, csakhogy ez az igazság a beletörődés, az óvatosság és a kockázatkerülés igazsága. Olyan igazság, amit a fiatalok nem fogadnak el, hiszen szöges ellentétben áll életkori sajátosságaikkal. Olyan igazság, amit Vörösmarty életével és költészetével is meghazudtol.

A megfáradtság, a megnyugváskeresés, a bölcs tapasztalás gyönyörű, lírai sorait írta meg, de a vers igazsága csak azoknak az embereknek szól, akik már útjuk végére értek.

Mindent összevetve azt mondhatjuk: a szerelem hevében és boldogságáért aggódva Vörösmarty hatásosan, de egyoldalúan írt meg fonák, kétértelmű bölcsességeket, amelyeket ő maga sem követett. Épp ezért A merengőhöz nem tekinthető gondolati költeménynek, gondolati költeményként hamis lenne. Szerelmi költeményként azonban annál igazabb.

Ha ugyanis annak fogjuk fel, aminek készült, azaz szerelmes versnek, akkor a gondolatok puszta igazságértéke nem sokat számít. Teljesen érthető ugyanis, hogy a szerelmes férfi kedvese elnyerésének rendel alá mindent.

Így aztán A merengőhöz értelmezésekor nem vonatkoztathatunk el attól a helyzettől, amelyben a vers született. Azaz a költő bölcs oktatásait is a szerelmes férfi szavaiként kell felfognunk. A költemény minden egyes sora egyetlen célt szolgál, azt, ami a mű végén kérésként elhangzik: „Maradj közöttünk ifju szemeiddel, / Barátod arcán hozd fel a derűt”.

A kétszemélyes jelenetnek csak az egyik szereplője beszél, érveinek negatív lenyomataként mégis a merengő alakja rajzolódik ki és rögzül az olvasó emlékezetében kitörölhetetlenül.

A vers azért nagy mű, mert végeredményben igazságot szolgáltat a nem boldog fiatal lánynak és ábrándjainak is, aki magatartásával kifejezésre merte juttatni, hogy vannak saját vágyai, álmai, és csak megtiszteli, de nem teszi boldoggá, hogy a nemzet koszorús költőjének hitvese lehet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!