Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (verselemzés)

A MERENGŐHÖZ   

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.

A higgadt, komoly gondolkodású, érett, bölcs férfi vallomása ez a költemény, amellyel saját szerelmére hivatkozva visszahívja a merengő lányt álomvilágából az itt és most világába.

A cím és a Laurának szóló ajánlás azonban csak a vers ihletforrására utal, valójában egy általános boldogságfilozófia bontakozik ki a műben. Laurának szól, de közben el is szakad a konkrét szituációtól, ezt abból is látni fogjuk, hogy nem minden sora illik rá pontosan a lány helyzetére.

Valójában nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy a vers tényleg Laurához szól, és nem saját magát figyelmezteti vele Vörösmarty.

A vers igazi értéke nem a bölcseleti mélységében van, hiszen ezen a téren nem mond újdonságokat. Szubjektív gondolatokból kiindulva objektív igazságokhoz érkezik el, máskor pedig elvont tételeket helyez át nagyon is személyes szférába.

Mérlegre kerül a végtelenség és a végesség, az elérhetetlen és az elérhető viszonya, az álom fölénye a valósággal szemben, a képzeletbelinek a fölénye az itteni, mostani, konkrét eseményekkel szemben.

A lényeg azonban nem ez. A versnek elsősorban érzelmi mondanivalója van: Vörösmarty egy szerelmi vallomást öltöztet a boldogságról való bölcselkedés köntösébe.

A merengőhöz szerkezete, verselése, nyelve, költői eszközei

A költő nem tagolta a verset strófákra, egyetlen szövegtestből áll a költemény (tömb). Képi világa mérsékelten romantikus, már-már biedermeier ízű (virág, nap, tenger, tanya, madár, zöld ág stb.).

Nyelve nagyon tömör és szemléletes, szinte a shakespeare-i tragédiák aforizmatikus sorait idézi. A verselést ötöd és ötödfeles jambusok adják.

Nem használ Vörösmarty különösebben eredeti képeket, viszont anélkül, hogy észrevennénk, egy szolid érzelmi és gondolati világba visz el minket. Értékeket és érzéseket mérlegel, tanácsot ad, korlátainkra figyelmeztet. Mindezt tisztán, áttekinthetően, meggyőzően és patetikusan.

A szavak fogalmi jelentése lassan másodlagossá válik az olvasó számára, és már nem a morális tételekre, általános igazságokra figyel, hanem a vers feledhetetlen dallamára.

Az érzelmeket és gondolatokat ez a versdallam tartja egyensúlyban.

A vers a gondolati tartalom és a józan érvelés dacára igen gazdag romantikus képekben: hol nagyobb ívű, nagy idő-és térdimenziót nyitó, hol inkább miniatűr képek bukkannak fel (szívöröm, szívmagány, múlt idők setét virága stb.). Ezek a romantikus költői képek teljesen ellentétesek a vers tartalmi mondanivalójával.

A vers költői eszközeit tekintve gyakoriak az ellentétek, de ez a didaktikus jelleg miatt sem meglepő: hiszen a pedagógiai hagyományhoz hozzátartozik, hogy a szerző elmondja, mit ne tegyünk.

Sok az ismétlés, a párhuzamos mondatszerkezet, az eufemizmust jelentő tagadó alakzat (finoman, szépítve, enyhítve fogalmaz Vörösmarty, nem használ kellemetlen vagy illetlen szavakat), és a szeretett nő választásait latolgató feltételes szerkezet.

A vers gazdag igékben, főleg a zárlat előtti része, a 34-40. sor. Ez a sok ige finoman azt érzékelteti, hogy a szeretett nőnek van személyes mozgástere, választási szabadsága.

A feltételes igemód és a ható igék azonban arra próbálják gyöngéd szeretettel rávezetni a vers címzettjét (és a mindenkori olvasót), hogy lássa be a versben közölt igazságokat, vagy legalább fontolja meg a költő érveit.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!