A Csongor és Tünde nyelvezete és verselése
A Csongor és Tünde nyelve jellegzetesen nyelvújítás utáni irodalmi nyelv. Vörösmarty egyetlen műve, amely a nyelvújítás utáni magyar nyelv zseniális képeivel megírt mesejáték. Metaforikus, romantikus nyelvű, fő kifejezőeszköze az ellentét (pl. ellentétes szókapcsolat: halandó kézzel – halhatatlanul).
A nyelvezet a mű különböző rétegeinek megfelelően összetett:
- filozofikus, emelkedett nyelvi réteg (nagymonológok)
- köznapi, természetesen mondható színpadi szöveg (dialógusok)
- népies réteg (Balga, Ilma)
- archaikus nyelvi réteg, amely a pogány kori hagyományokat használja fel (ördögfiak beszélgetése)
A Csongor és Tünde verselése váltakozva magyaros és időmértékes. A dialógusokban trochaikus lejtésű, 7-8 szótagos, négyes vagy negyedfeles, rímes vagy rímtelen sorokat találunk. A filozofikus nagymonológokban (pl. az Éj monológja) blank verse jellemző, 10-11 szótagos, ötös és hatodfeles jambikus lüktetésű sorok.
A blank verse a nemzeti tragédiák számára fenntartott verselés, míg a trochaikus lejtés természetesebben imitálja az élőbeszédet.
A záró dal főként anapesztusokból áll.
A Csongor és Tünde fogadtatása, utóélete, jelentősége
Vörösmarty Mihály költészetének első korszakát jellemzik a drámák: 20 év alatt 16 drámát írt, de csak ez az egy kiemelkedő remekmű van köztük. Megjelenésekor nem volt különösebb visszhangja, a közönség is hidegen fogadta és az íróknak sem tetszett. Még Kölcseyt is csak harmadik olvasásra fogta meg, és ő volt az egyetlen, aki végül felismerte a mű értékeit.
Paulay Ede 1879-ben színre vitte a drámát, ezután lett elismert mű a Csongor és Tünde. Ebben az időben már a shakespeare-i vígjátékok magyar fordításai is népszerűek voltak, ez is segítette felfedezését.
Manapság a mű létértelmező kérdésfelvetéseit és összetett jelentésű motívum-és utalásrendszerét tartjuk fontosnak. A verselési technikát is nagyra tartjuk, a különféle verselési módokat, amelyekkel Vörösmarty a különböző „világokat” megszólaltatta.
