Életművének utolsó darabjait fanyar bölcsesség jellemzi. Legutolsó verse, az Ó jaj, hogy eltűnt minden… ugyancsak nagy ívű és súlyos költemény, amely tartalmilag szorosan kapcsolódik más, kései Vogelweide-versekhez.
Úgy indul, mintha csupán egy öregedő ember panasza lenne, de ahogy tovább olvassuk, fokról fokra konkrétabb tartalom jelenik meg: a közösségért is felelősséget érző művész keserűsége, megdöbbenése és bírálata kap hangot.
A vers egyedi, személyes és művészileg hiteles. Ám mivel az érző, gondolkodó, megváltást, feloldást kereső emberek közös sorsát, közös tulajdonságát mutatja be, van benne valami általános és egyetemes is.
Ó jaj, hogy eltűnt minden…
Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?
Amit valónak hittem nem volt talán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyerekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major;
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan, csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!
Ó, jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szivükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom, senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz számüzött,
örökre már, ó jaj!
Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívül fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Ur, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája örökre szívem vágya,
egy zsoldos elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!
A vers műfaja elégia, hangvétele elégikus, csüggedt, szomorú, kiábrándult, panaszos. Témája a fiatalkor és az öregkor szembeállítása, az élet mulandósága, az egykori értékek szertefoszlása, valamint az idősödő ember melankolikus panasza, mely nemcsak az ifjúság eltűnéséből ered, hanem a világ szomorúbb, boldogtalanabb voltából is.
A beszélő a saját szomorúságát kiterjeszti az egész világ állapotára. Az élet örömtelen, a világ romlott, az ember csak a vallásos hitben és a túlvilági jutalom elnyerésében reménykedhet.
Elmosódik a határ a lírai én saját szubjektív érzései és az objektív valóság között: nem derül ki a versből, hogy tényleg megváltozott-e a világ, vagy csak a beszélő nem találja benne a helyét, mert többé már semmiben nem leli örömét.
Kifejezőeszközök: megszemélyesítés, fokozás, költői kérdések és felkiáltások, negatív festés, felsorolás.
A költő rendkívül érzékletes képeket használ, amelyeket az élet legkülönbözőbb területeiről vesz, ugyanakkor mind az emberi élet legalapvetőbb, legelemibb folyamataihoz kapcsolódik. Amit Vogelweide elmond, átfogja a teljes emberi életet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
