A 2. egység (2. versszak) témája a mostani fiatalok életérzése, domináns ideje a jelen. A beszélő egy kitekintő, távolító ugrással veszi szemügyre a világ jelenlegi állapotát, és úgy találja, a mai fiataloknak nincs bűnbánat a szívükben.
A világra az általános romlás, boldogtalanság és értékvesztés jellemző (szinte minden sorban tagadószókat találunk: „bűnbánat nincs szívükben”). A lírai én utal a pápa haraggal írt levelére is, amely a lovagi eszmények követésének hiányát rója fel.
Az alapvetően nyomasztó hangulatot további kontrasztok erősítik: „tánc, ének”-„gond”, „öröm”-„bánat”, „szárnyalás”-„csüggedés”, „földi gyönyör”-„mennyei száműzetés”.
Az örömtelenség elviselhetetlen, így a lírai én a vallás tanításaiban keres vigaszt: igaz, hogy szomorú most az élet, de ha nem lenne az, akkor nem üdvözülhetnénk a halálunk után. Hiszen aki a földön boldog volt, az a túlvilágon lesz boldogtalan, mert nem kerül a mennybe („Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött”).
Erről eszébe jut, hogy talán a jelenlegi rossz állapotok egyfajta büntetésként alakultak ki, talán a régi szép idők böjtje ez a szomorú jelen. Erre egy zárójeles felkiáltás – a „jól éltünk hajdanán!” – utal. Azt sugallja, hogy talán túl jól is éltünk, a múlt túlságosan is szép volt ahhoz, hogy ne lett volna bűnös, és ezért a boldogságért meg kell fizetnünk.
Ez a logika jelenik meg Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmében is: Isten büntetése egy egész közösséget sújt annak bűneiért, vagyis a jelenbeli nehézségek kollektív vétkek következményei, és a megtisztulás is kollektív (a vezeklés által).
Tehát miközben lesújtó képet fest a mostani világról és egy élhetőbb világot sirat, amely elveszett, a lírai énben felmerül a vád és az önvád is: bűntudatot érez a földi örömökhöz való ragaszkodás miatt. Ez egy olyan kettősség, amely az egész versen végigvonul, és amely Vogelweide alkati jellemzője volt: egyrészt szigorú keresztény erkölcs, másrészt a világi szépségek iránt való fogékonyság és nyitottság jellemezte.
A 3. egység (3. versszak) a zárlat, amelynek domináns ideje a jövő, és amely nagyon vigasztalan. Itt teljesedik ki az egész versben érezhető csüggedés: itt már nem is lehet jót és rosszat szétválasztani és szembeállítani, mivel az itt következő ellentétek tartalmazzák egymást (méz-epe, bűnhődés-vezeklés, élet-halál).
Az érzékelt változás a világ látszatok mögötti, belső logikájából fakad. Ugyanazt a szemléleti elmozdulást láthatjuk tehát a zárlatban, mint a kezdő strófában, amikor egyszer csak a beszélő másképp látta meg a gyerekkor világát.
Itt már a pillanatnyi rosszal nem állítható szembe semmilyen fedezék, már nem látható olyan dolog, ami „csak jó”, mindenben van rossz is.
A lírai én figyelme a világ dolgairól ismét önmagára fordul, és felteszi az önkritikus kérdést: „S mit mondtam vén bolond most sok bajom között? / Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött.”
A középkor értékrendje szerint az evilági hívságok (pl. örömök, ének, tánc, gyönyör stb.) a túlvilágon kárhozatra juttatják az embert, ezért kerülni kell őket. Vagyis aki a földi életben baj nélkül, gondtalanul és boldogan él, az a túlvilágon az üdvössége elvesztésével fizet a földi boldogságért.
A középkorban, az akkori mélyen vallásos keresztény közegben merész dolognak számított felhívni a figyelmet erre a súlyos ellentmondásra.
A vén bolond (így nevezi magát a beszélő) tudja, hogy az örömökért, amiket átélt, meg kell fizetnie. Nem helyes, hogy a gyönyörteljes fiatalsága után sóvárog, hiszen a gyönyör kárhozatra juttatja, mégis vágyódik az akkori világ és az eltűnt boldogság után (ezért nevezi magát bolondnak).
Ebben az ambivalenciában egy rezignált személyiség nyilatkozik meg (később a reneszánszban vallomásos, még később, a romantikában féktelen lesz a személyiség megnyilatkozása). Ennek a rezignált életérzésnek egyik jelzője a „hontalan”, amely az 1. versszakban jelent meg.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
