A versben a gondolati elemek túlsúlya jellemző. A meditáló részek mögött megjelenik egy zárt világkép, melyben megnyilvánulnak a korszak gondolati struktúrái: a földi élet mint siralomvölgy szembeállítódik az élet élvezetével. A lírai én valamiféle ellenszert keres erre a szembenállásra, feloldást keres az ellentét szorításából, és az emberek romlottságát, a világ visszáságait bemutató képeken keresztül eljut a lovagi eszményekig.
A lovagi eszmény, amely a költeményt zárja, nem más, mint a hitünkért harcolni és feláldozni önmagunkat a kereszténységért. Vagyis a költő a vezeklés szükségességét hirdeti: vissza kell térni a lovagi eszményekhez és megbánni földi bűneinket, mert csak így lehetséges a túlvilágon az üdvözülés.
A zárlat feloldást kínál, megoldást azonban nem. A lírai én számára ugyanis nem adatik meg a lehetőség, hogy részt vegyen a keresztes háborúban, így az eszmény beteljesítése is csak egy elérhetetlen vágyálom marad.
A reménytelen, beteljesületlen vágy, hogy a „szent hadak hajóival” átkeljen Krisztus szülőföldjére a többi páncélos, pajzsos, sisakos lovaggal együtt, megszentelt karddal a kezében, azért kínozza olyan nagyon a beszélőt, mert ha harcolhatna a keresztes háborúban, akkor biztosra vehetné a túlvilági üdvösséget. Az ígéret földjére eljutó keresztes vitézek ugyanis a halál után elnyerik az örök boldogságot.
A lírai én már semmi másra nem vágyik, csak a túlvilági üdvösségre – már nem kell neki se arany (pénz), se birtok, csak a mennyország, ahová egy zsoldos is bejuthat, de ő nem. Ő nem vívhatja ki ezt az érdemet a keresztes háborúban.
Ugyanakkor az utolsó sorok igéi feltételes módúak. A beszélő sóhaját nem követi határozott, egyértelmű lezárás.
A lírai én a középkori ember világképére és gondolkodásmódjára jellemzően abban a reménységben nyugszik meg, hogy a túlvilági élet boldogabb lesz, mint az itteni.
Az öröklétben való hit a felülemelkedés lehetőségét adja meg neki. Bár minden elveszett, ami érték volt itt a földön, abban azért még bizakodhat, hogy a földi lét mulandó, romlandó értékei helyébe a túlvilágon majd örökérvényű értékek kerülnek, amelyek nem vesznek el soha.
A vers jellegzetessége, hogy a strófákat keretbe foglalja a költő bánatos és kétségbeesett felkiáltása: „ó jaj!” Ez az utolsó sóhaj eszünkbe juttathatja Anakreón Töredék a halálról című versét is akár (mindkét verset Radnóti fordította).
Az Ó jaj, hogy eltűnt minden verselése időmértékes, jambikus lejtésű, 13 szótagos (7/6 osztású) sorokból áll. Ezt a sorfajt nevezzük nibelungizált alexandrinnak. Ugyanis afféle jambizált, hetes vagy hetedfeles jambusokból álló alexandrinról van szó, amelyet nibelungi sornak is hívnak, és amelynek az európai költészetben gazdag hagyománya van.
Fontos, hogy a harmadik versláb után egy csonka láb következik, s a sor közepén így erős cezúra (metszet és szünet) jön létre. Ha a sormetszeteket az írásképpel is kiemeljük, akkor a képversekre emlékeztető látványt kapunk.
A versforma is és az íráskép is jól illik a vers értékszembesítő szerkezetéhez, hiszen az erős sodrású sorok kétfelé szakadnak és a ritmus megdöccen. A sorok megtörésével Vogelweide eléri, hogy vizuálisan is érvényesüljön a költemény ellentétező szerkezeti elve. A kettétört, nyomdatechnikailag is elválasztott verssorok zaklatottságot, megrendülést sugallnak.
Emellett az éles törések által vízszintesen elcsúsztatott kép egy kacskaringós út képzetét kelheti, amelyet az emberi életúttal is azonosíthatunk.
A versforma kiválasztása tisztelgés lehet Vogelweide szülőföldje előtt: a költő ugyanis a délnémet, Duna menti költői hagyományból kölcsönözte a mintát (egy Kürenberg nevű lovagköltőtől és a Nibelung-ének ismeretlen szerzőjétől).
A versforma utóéletéhez hozzátartozik, hogy Radnóti Miklós (aki a művet magyarra fordította) saját költészetében is alkalmazta (Erőltetett menet című versében). Fordítása nemcsak pontos, hanem különleges ráérzésekről, ráhangolódásról tanúskodik: igazi remeklés.
Az Ó jaj, hogy eltűnt minden egyébként nemcsak Radnótit ihlette meg, hanem Áprily Lajost és Szabó Lőrincet is. Ők és még számos magyar költő említhető meg Vogelweide fordítói között, pl. Babits Mihály, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Keresztury Dezső és Rónay György is.
