A versszervező erő az ellentét, a mű szerkezete értékszembesítő: értéktelített múlt <–> kiüresedett jelen. Tulajdonképpen párhuzamos ellentétekre épül a vers: jelen-múlt, öregség-fiatalság, vágy-valóság, valóság-álom, vidámság-halálvárás, boldogság-otthontalanságérzet stb.
A beszélő úgy érzi, a világ változékony, és míg a gyermekkorhoz és a fiatalsághoz az otthonosság, az öröm, a gondtalanság képzeteit kapcsolja, addig az öregkor magányos, örömtelen, és elidegenedett.
Fő motívumok: elmúlás, változás, idegenség.
A cím azonos az első versszak elejével. Egy fájdalmas sóhajtásra emlékeztet, amely jellemző az egész vers beszédmódjára és hangulatára.
Az Ó jaj, hogy eltűnt minden 3 szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1. versszak) a versindítás, melyben az idős ember sajátos életérzése jelenik meg: a lírai én, aki már megöregedett, visszagondol a fiatalságára. Saját múltjának, fiatalkorának létezése csupán álomnak tűnik a jelen komor valósága mellett. A jelenből visszanézve még azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán volt valaha fiatal, és valóban megélte azokat az örömöket, amelyekre emlékszik.
Ez arra utal, hogy a valóság és az álom, ill. érzékcsalódás szintjeit bizonytalannak, felcserélhetőnek érzi. Már nem tudja, mi volt igaz és mi volt csupán álom abból a múltból, amely az emlékezetében él. („Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? / Amit valónak hittem, nem volt talán sehol?”)
Az 1. strófa domináns ideje a múlt. A beszélő úgy érzi, mintha álomból ébredt volna fel, és amire ébredt (a jelen) sivár, idegen és kijózanító. A jelenből visszanézve jobbnak tűnő, megszépült múlt viszont már nem tér vissza, értékei elvesztek örökre.
Az idős ember számára természetes dolog a nosztalgia: jó érzés felidézni pl. a „kalandos”, „boldog és merész” gyermekkort. Igen ám, de az akkori életérzés hiánya, a felidézett régi emlékek szétfoszlása fájdalmas élmény, és rettentően elidegenít a mostani világtól. Ezt nagyon hatásos, erőteljes hasonlattal érzékelteti Vogelweide: „Úgy foszlik semmivé most… / mint a tenger vizére mért ütés.”
Az elillant fiatalság, a boldogság utáni sóvárgás keserűséghez vezet, a kiüresedettség érzését eredményezi. De nemcsak ez a baj, hanem az is, hogy a lírai ént körülvevő világ minden szempontból szomorúbb, boldogtalanabb és üresebb, mint a költő fiatalsága idején volt.
A beszélőt tehát nemcsak az idő múlása keseríti el, hanem a világ megváltozása is: csupa kietlenséget, örömtelenséget, boldogtalanságot lát maga körül. A mostani fiatalok élete nem örömteli, hiszen „gondok közt remeg”-nek, „senki sem vidám”, „nincsen tánc, sem ének”.
Az értékkel teli saját idő (gyerekkor, fiatal évek) világa és a sivár jelen áll szemben egymással, de nem egyszerűen két időszak szembesítéséről van szó, hanem két külön világ ellentétéről. Minél értékesebb az egyik, annál sötétebb és reménytelenebb a másik.
Az otthonosság bensőséges képeinek hatását könyörtelenül kioltják a pusztulás képei. A váltások jól megfigyelhetők, ha megvizsgáljuk a határozószókat és a jelzőket.
Az egész strófa egy fájdalmas, öngyötrő emlékezés, ritmusa ellentétek láncolatán át zuhan a versszak utolsó soráig („örökre már, ó, jaj!”). A sóhaj hátravetődik és keretezi a versszakot. Ezáltal módosul a funkciója, a stilisztikai szerepe is.
Nemcsak a gyerekkor világa az, amit az idő eltemetett, hanem a saját múlt jelentése mozdult el.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
