Lélek, szellem, élet és halál
Weöres Sándor éjszaka alkotott. Hol van a szellemünk, a lelkünk, amikor alszunk? Honnan hozzuk az álmot, az üzenetet? Lehet, hogy akkor érintkezünk az ősléttel, amelybe visszamegyünk, a nagy fénybe? (Akiknek halálközeli élményben volt részük, nagy, vonzó fényről beszélnek. Nem kell nagyon félni, a halál nem biztos, hogy rossz lesz. A fájdalom az igen, mert rossz itt hagyni az életet.) Kívánsz-e búcsúzni, vagy itt lenn, a földi létben jobb?
A kétely benne van az emberben, visszatalálunk-e, és oda megyünk-e vissza, ahonnan jöttünk? Honnan jöttél, hol a helyed, ahová majd visszatérsz? Az ember bizonytalan, űzi körbe magát, tele van kétellyel. Az élet előttről, ahonnan te is jöttél, őrzik-e gyöngyeidet?
A fény sok helyen megjelenik a versben pl. az utolsó versszakban.
Jég alatt, nem múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szűntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.
Lezuhanó jég alatti állapot. Lezuhan, a mélység fellazul, egy pillanatra felpezsdül – ilyen rövid az élet. Nem-múló perc, örök pillanat.
Simuló pille-porát a hatalmasnak, életnek, létnek őrzöm (mert az, mint a pillangó szárnya, törékeny, tünékeny). Michelangelo festménye juthat eszünkbe, Az ember teremtése. A képen Isten éppen elengedi Ádámot, az ujjuk hegye ér össze. Egy pillanatnyi, kicsi, ujjbegynyi érintés, az Isten megérintett minket.
Köszönetet mond az életért, hogy tele van szépséggel, hogy mindenki más, egyszeri és megismételhetetlen. Az öröklét dönti el, ki viszi tovább az életet (ki az, aki megtermékenyíthet, ki az, aki megtermékenyülhet, és ki az, aki megszülethet). Az E/2. személyből az utolsó részben kitárulkozva, átadja magát a megismerésnek, és E/1. személyre vált.
